Személy szerint nagyon szeretem az Asterix és Obelix-szériát, és ezért izgatottan vártam is a filmet – főleg miután már több, mint egy évtized eltelt az utolsó élőszereplős kaland óta –, bár az előzmények alapján tudtam, hogy ez elsülhet nagyon jól és nagyon rosszul is. Nos, a végeredmény valahol a kettő közt landolt.
Nagyon leegyszerűsítve a történetet: egy kínai hercegnő, Kupi (Julie Chen) és testőre, Csetepaté (Leanna Chea) érkezik a mindenki által ismert gall faluba, hogy az ottaniak segítségét kérje, ugyanis hercegnő édesanyját, a császárnét (Linh-Dan Pham) foglyul ejtette a gonosz Deng Tsin Qin (Bun-hay Mean) – igen, tényleg az a neve, hogy „Dancing Queen” –, aki Caesar (Vincent Cassel) segítségével el akarja foglalni Kína mind a hat királyságát. Így hát Asterix (Guillaume Canet) és Obelix (Gilles Lellouche) keletnek veszik az utat Kupi, Csetepaté, és egy dörzsölt föníciai kereskedő, Kukoricamagisz (Jonathan Cohen) társaságában.
Kezdjük talán a negatívumokkal: tudom, hogy a film sokak szemében már hátránnyal indít, mivel most először nem Gérard Depardieu játssza Obelix szerepét. Ez mondjuk engem személy szerint nem zavart (azért lássuk be, szegényen már legutoljára sem mutatott olyan jól az a csíkos gatyó), sőt, szerintem mind Guillaume Canet, mind Gilles Lellouche remekül hozta a figurát, semmi panaszom rájuk. Ugyanakkor viszont az egyes mellékszereplők, mint például Hasarengazfix és Hangjanix esetében úgy éreztem, mintha a színészeket valami falusi drámakörből rángatták volna elő. Persze ők csak egy-két jelenet erejéig vannak a színen és nem fontosak, de akkor is, a régi színészeknek volt kisugárzása, kitöltötték a szerepet, az újak meg… nem. Ami pedig a szinkront illeti, bár a szóviccek általában átjöttek, azért a fordítás minősége messze elmarad a Kleopátra küldetésé mögött.
Aztán ott van maga a történet, ami… van. Mármint tényleg történnek dolgok, megyünk ide-oda, de igazából az egésznek nem sok értelme van, a karakterek motivációi pedig igencsak harmatgyengék. Sőt, egyes történetszálaknak csakis azért kerültek bele a filmbe, hogy egy-egy színésznek legyen indoka felbukkanni – például ott van Kleopátra (Marion Cotillard), aki mindössze három jelenetben tűnik fel (és abból egy Caesar ábrándozása), és annyi a funkciója, hogy okot adjon Caesarnak arra, hogy az el akarja foglalni Kínát (ez az ok pedig Kleó incselkedése, hogy Kínában nem is hallottak Caesarról). Vagy éppen Zlatan Ibrahimovic Antivírus, az ünnepelt római katona szerepében, akit egy, az egyben ki lehetne vágni a filmből, észre sem vennénk, és ugyanez igaz a római táncosnőre, aki a fellépőruha rövidülése miatt panaszkodik Caesarnak, aztán meg nyom egy beszédet a női egyenjogúságról – aztán soha többé nem látjuk.
Ez azért lehet így, mert ez nem is egy film igazából, hanem inkább skiccek sorozata – képregényes hasonlattal élve nem egy képREGÉNY, hanem egy képregény-csík gyűjtemény. Teljesen mindegy, hogy mi a tényleges történet, amíg az egyes jelenetek ütnek. Márpedig igenis ütnek, nem is kicsit.
És itt jön a lényeg: meglehet, hogy technikai szempontból a film elbukik, de el nem tudom mondani, hogy mennyire nem érdekel, mert teli pofával végigröhögtem az egészet, és nem is tudom, mikor szórakoztam ilyen jól utoljára egy filmen. A poénok és a modern áthallások (a galamb!) egyszerűen zseniálisak, sőt, néha kicsit mocskosak is (maradjunk annyiban, hogy van a filmben pár vicc, amit a kicsit nem fognak feltétlenül megérteni). Nem tudom, milyen tudatmódosító szereket használtak az írók, de én is kérek.
Összefoglalva, az Asterix és Obelix: A középső birodalom egy elképesztő katyvasz, de az a fajta, amit nem tudsz nem imádni.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
