Oldal kiválasztása

Mikor megtudtam, hogy a mi Judytunk, Erberling Judit újabb verseskötettel készül megörvendeztetni az olvasókat, azonnal tudtam, hogy nekem bizony kell belőle egy példány, így nagyon megörültem, mikor lehetőségem nyílt erről a kis könyvről is írni.

Ismételten szeretném leszögezni, hogy nem igazán értek a költészethez, és amennyit fogyasztok belőle, azt is zömében nem magyar nyelven. Így aztán nagyon szakmaiatlanul, de annál nagyobb lelkesedéssel vágok bele ebbe a cikkbe, és kizárólag az élvezeti értéke és a traumatizáló magyaróráim alapján fogom megítélni.

Ez a kötet most fejezetekre osztva készült, amik egy-egy téma köré szedett versek. Nem is igazán variációk egy adott témára, hanem inkább úgy érzem, megírt versek csokorba szedése. Ahogy visszaemlékezünk rá, hogy miket is csináltunk, és azokhoz társítunk valami közös hangulatot, és így ezek a fejezetek önmagukon belül is változatosak tudtak lenni. Ezeket most nem szeretném mind felsorolni, fedezzétek fel ti magatok olvasás közben. Annyit azonban elárulhatok, hogy talán az Ünnepek fogott meg legkevésbé. Ez a legrövidebb, a legkönnyedebb, és mivel az utóbbi időben magam sem érzem a lelkemet és a mindennapjaimat túl könnyűnek, nem is beszéltek hozzám igazán. Az Érzések viszont úgy betalált, hogy ott bizony volt, hogy elpityeredtem, nem tagadom. Annyi érzelem, szeszély, szenvedély van bennük, amit ebben az ingatag időszakomban nagyon meg tudtam ragadni, és továbbvinni belőlük valamit, amit elraktározok magamban!

Visszatérő elemek a könyv címe, a szirmok, ám cseppet sem úgy, ahogyan elsőre gondolnánk. Ha azt hallom, szirmok, tavaszra gondolok, rózsaszínre, frissességre, vidámságra. Ezek a szirmok azonban kegyetlenek, tudják, mi az a bűntudat, ami nem hagy minket nyugodni, baljós, szomorú üzenetet hoznak magukkal, és mikor erre olvasás közben erre ráeszméltem, fantasztikusnak találtam. Nem tudom, hogyan sikerült elérni, hogy lelki szemeim előtt lássam, amint a versek által festett történeteket átszövi valami nehéz, fullasztó virágillat, és nyomasztó zenére szélben repülő szirmok szálldogálnak be lassan a látóterembe, mint valami biztos és kikerülhetetlen baljóslat, de nagyon élveztem.

Itt is találunk természeti, évszakváltozásra írt motívumokat, ilyen például az Április, amely egyszerre volt komoly, de mégis játékos, és nagyon de nagyon szeszélyes vagy akár maga a Szirmok, ami olyan szép, és mégis olyan fájdalmas, tavasz van benne, de mégis sötét. A festői képek mellett azonban nagy hangsúlyt kap, és több versben is feltűnik a környezetvédelem témája, ami igencsak égető kérdés napjainkban, és amelyek közül A bagoly éneke rögtön az elején úgy arcon vágott, hogy itt már tudtam, ebben a könyvben nem babra megy a játék. Itt bizony valaki sírni fog, és az a valaki valószínűleg én leszek. Az érzékenyebb, szomorúbb versek közül nagyon megérintett a Csontok, ami durva, nyers, és amit végig nagyon igazinak éreztem vagy a Broken, ami talán az egyik legfájdalmasabb darabja a kötetnek. Aztán ott van még a Köd, ami annyira szép és melankolikus, olyan lassú, miközben menekülésről beszél, és végtelenül nyomasztó, rengeteg érzelmet váltott ki belőlem. A legnagyobb kedvencem viszont mégiscsak A hajnal neszei. Elképesztően festi le a hangulatot, tökéletes formában visszaadja azt, milyen egy pesti éjszakán nyitott ablaknál lefeküdni aludni, és hallani az éj hangjait. Először csak hallani, felmérgesedni rajtuk, majd hozzászokni, megszeretni, végül pedig már észre sem venni. Nem tudom, hogyan sikerült, de valahogy a téma és az atmoszféra együtt ököllel belém kapaszkodtak, és nem hagynak, bekúsznak az estéimbe, ha tetszik, ha nem. Nekem pedig tetszik.

Így záró gondolatnak feltenném az elcsépelt kérdést: Mire gondolhatott a költő? Én bizony azt mondom, hogy teljesen mindegy. Volt valami Judit fejében és szívében, mikor ezeket a sorokat megírta, valami, amit mi magunk sosem fogunk megtapasztalni, és sosem érthetünk pontosan, de nem is kell. A versek megindítanak bennünk érzéseket, gondolatokat, amiket a saját életünkre levetítve értelmezünk, és döntünk el, hogy meg tudott-e érinteni vagy sem. Persze találunk néhány egyértelmű témát – mint például a környezetvédelem vagy az ünnepek -, de többségében ismeretlenek számára nem konkrét képeket fest le nekünk a Szirmok. Mi pedig fogjuk ezeket az életfoszlányokat, amik szirmokként (nahát, mekkora visszautalás, köszönöm a tapsot) szálldogálnak körülöttünk, és csak mi tudjuk, melyik fog minket megtalálni, és hogyan. Emiatt lesz szerintem kifejezetten élvezetes és mindenkihez szóló kötet. Talán a saját érzelmi hullámvasutam mondatja ezt velem, de úgy érzem, a Szirmok felülmúlta a Vers a tengerbent, és alig várom, hogy még többet olvashassak Judittól. Remélem, legközelebb is úgy játszik majd az érzelmeimmel, mint most.