Oldal kiválasztása

“[…] most tágra nyílt szemmel hallgatta a történeteket a sok ezer hunyorgó csillagról, melyek mindegyikén – mondta a csillag – egy-egy beteljesületlen vágy lakik.”

2016-ban olvastam a Boszorkányos meséket, azóta is imádom, és Amália örök időkre befészkelte magát a szívembe, mint a kedvenc boszorkányom. Ilyen előzményekkel evidens volt, hogy az Amália álmait is meg kell szereznem – és szeretnem –, amint megláttam a csodaszép új kiadást.

Hold-mezőben, Kancsali utca 3. szám alatt lakik Amália, a világ legszomorúbb boszorkánya, aki azt meséli el nekünk, hogyan telt élete első száz esztendeje: hogyan rendezgette pöttyösbögre-gyűjteményét, hogyan játszott az esővel a Páfrányos Tisztáson vagy épp a Mélyvizű Tó partján, s miről álmodott fűtakarója alatt. Ki volt Emília és a Világ-Síró-Asszony, mire vágyott a Csillagnéző Fiú, miért rikkantott kilencet a Fekete Vízimadár, és mi történt a Nap és a Hold első találkozásakor? Játék, szerelem, álmok – Boldizsár Ildikó gyerekekhez és felnőttekhez egyaránt szóló meséinek költői szépségét Szegedi Katalin rajzai teszik teljessé.

 

Először egy picit zavart, hogy a kilenc mese közül három szerepelt a Boszorkányos mesékben is (mellesleg mindegyiket szerettem), de azóta már informálódtam és megtudtam, hogy az tulajdonképpen csak egy válogatás – egyébként szerintem kifejezetten jó –, és Amália történetei három kötetben fognak megjelenni, egy-egy életszakaszára lebontva. Szóval újraértékeltem a helyzetet, és már nincsenek fenntartásaim.

Elképesztően imádom az ilyen keserédes, szívbemarkolóan szép meséket. Szerintem a műfaj ellenére nem is annyira gyerekeknek való, inkább tinédzsereknek vagy felnőtteknek. Eleve az egész kötet és Amália is tele van szomorúsággal és magánnyal, ráadásul rendkívül gazdag a szimbólumrendszere. Az igazi mélységek megismeréséhez, a metaforák és jelképek megértéséhez azért nem árt némi tapasztalat és érettség. Nem azt mondom, hogy egy gyereket nem bűvölhet el a varázslatos hangulata, de idősebb korban sokkal többet adhat.

A könyv felépítése is annyira ötletes, ahogy először megismerjük Amáliát és a szomorúsága okát, utána az álmait, és Esőkkel zárul, aminek az elején a rosszkedvű hősnőnek felkelni sincs kedve, a majd a végén mégis kacagva szaladgál az esőben, rádöbbenve, hogy boldog is tud lenni. Ez valahogy feloldotta azt a nyugtalanító, fájdalmas hangulatot, ami az álmok többségét jellemezte, és Amáliával együtt az olvasóra is felszabadító hatással van.

Nem tudnék egyetlen mesét kiemelni, mert mindegyik annyira különleges valamiért, szóval többet fogok. Az Emília nagyon sötét és érdekes, én a depressziót és a természetünk sötét, mélyen eltemetett részét láttam benne, a Tükrök az önmagunkkal való szembesülés metaforája, és tényleg egészen darkos a hangulata, a befejezés pedig nagyon elgondolkodtató. De a Vízimadár és A Világ-Síró-Asszony is fájdalmasan gyönyörű. Meg tulajdonképpen mindegyik, azok is, amiket nem említettem cím szerint. Ráadásul annyira természetközeliek, hogy az ember legszívesebben egy virágos rét közepén elnyújtózva olvasná.

Szegedi Katalin illusztrációi nagyon szépek, sokat adnak a történetekhez. Engem egy picit meglepett, hogy elég eltérőek a Boszorkányos mesék képeitől, de biztos csak változott a stílusa az évek alatt. A lényeg, hogy mindenképpen odáig vagyok értük.

Nagyon szerettem ezt a könyvet, és szerintem tökéletes helye van a Magvető kiadónál. Alig várom, hogy Amáliára rátaláljon a szerelem A Fekete Világkerülő Ember meséiben, de addig is biztosan újra fogom még olvasni.