Oldal kiválasztása

“Még egyszer átgondoltam a múltamat, aztán a jövő felé fordultam. Alig vártam, hogy magamhoz öleljem a világot.”

A Vadhattyúk egyáltalán nem volt egy komfortos olvasmány, de nagyon szemléletformáló, egyszer mindenképpen megéri elolvasni.

A ​Vadhattyúk – a huszadik századi lidérces kínai történelem három asszony sorsában elmesélve. Memoár és családtörténet: háromnemzedéknyi nagycsalád históriája.
A szerző nagyanyja életének elbeszélésével kezdi, aki egy kínai hadúr ágyasa volt, majd egy bölcs és türelmes mandzsu orvoshoz ment feleségül, anyja történetével folytatja, aki a hívő kommunisták generációjához tartozott, s végigjárta a lelkesedés, a gyötrődés, majd a meggyötretés és a végső kiábrándulás stációit. Férjével, a hajlíthatatlan kommunistával ellentétben ő túléli azt a temérdek iszonyatot, amit a kínai szocializmus és a kulturális forradalom még a pártelit tagjai számára is tartogatott. Az író pedig fiatal leányként maga is megtapasztalja, mit jelent vörösgárdistaként felvonulni Pekingben, mint „bírálati gyűlés”-en társainak céltáblája lenni, vagy „mezítlábas doktor”-ként falura menni… Mao Ce-tungnak sikerült a valóságban túlszárnyalnia Orwell fantáziáját: az a tömény borzalom, amit a kommunizmust a keleti despotizmussal ötvöző Mao a föld lakosságának egynegyedére zúdított, páratlan a történelemben. A világ egyik legrégebbi kultúrájának emlékeit majdnem teljesen megsemmisítette, a hatalmas országot egyetlen összefüggő, sajátosan kínai lágerré alakította.
Arról a Kínáról, amely itt az olvasó elé tárul, még csak sejtelme sem lehetett senki külföldinek, sem szorgalmas újságolvasónak, sme másnak, de talán még a szakembernek is csak módjával. Chang könyve, mondhatni, hosszan elnyújtott kiáltása, immár nem a mélységből, hanem a mélységről – a vérrel festett írásjegyes, Maót dicsőítő vörösgárdista-zsebkendőről, a gondolatellenőrzés legrafináltabb formáiról, s nemkülönben arról, hogy embernek maradni és szeretni igenis lehetséges a pokol legmélyebb bugyrában is!
A Vadhattyúk – szenvedések láncolata és apró, ritka örömök, kiszolgáltatottság és lélegzetelállító bátorság, megaláztatások és lelkierő. Hihetetlen, de hiteles történetek, személyes élményből fakadók, vagy hallottak, hol érzelmesek, hol szikárak.

 

Nehéz értékelni ezt a könyvet. Hiába sugallja azt, mintha családregény lenne, nem az, sokkal inkább dokumentarista mű Kína történelmének egy sötét korszakáról, vagy memoár. Tehát nyilván nem áll neki a történeten vagy a szereplők tettein agonizálni az ember, hanem elfogadja, hogy ez és ez így volt, és inkább az írói munkára koncentrál. Legalábbis nálam ez az elsődleges szempont, ami mellett azért figyelembe veszem a kötet jelentőségét is.

Feltételezem, nem vagyok egyedül azzal, hogy ezelőtt csak a történelemórákon felszedett minimális tudással rendelkeztem a kommunista Kínáról és Mao Ce-tung személyi kultuszáról, szóval úgy hatott rám ez a könyv, mint egy megrázó ébredés. Döbbenetes volt szembesülni vele, hogy milyen volt az élet Kínában, hogy ilyen borzalmas dolgok megtörténhettek a nem is olyan távoli múltban. És hogy milyen keveset beszélünk róla.
Mondjuk én már az elején lesokkolódtam a nők elnyomásán és a régebbi időkben hódító lábelkötözés „szép” hagyományának részletezésénél, amiről viszont sajnos már hallottam, és tökéletesen elégedett voltam annyi tudással.
Rossz volt látni, ahogy egyik brutális rendszer követte a másikat, és úgy megvezették az embereket, mint a birkákat. Hihetetlen, hogy létezhet ilyen Orwell-szintű agymosás, ami ennyire kifordít magából mindenkit. Egyedül a nagymamának volt egy kis józan esze kritikus gondolkodása, aki azért véghez vitt egy-két aprócska lázadást a saját életén belül, szóval őt egészen megkedveltem. De nagyon vártam már, hogy Jung Chang mikor ébred öntudatra.

Minden tekintetben megterhelő volt olvasni, szóval most már nagyon kéne valami napsugarasan szívmelengető, mert az utóbbi időben még az olvasmányaim is rátettek egy lapáttal a letargiámra.

Engem néha zavart egy picit a száraz, érzelemmentes narráció, de tulajdonképpen érthető, hogy miért döntött így az írónő. Személytelennek azért így sem mondanám, mégiscsak megismerjük a családja történetét, inkább olyan, mintha nem engedne közel magához, és ha non fictionként tekintünk rá, akkor rendben is van, hogy csak a tényekre szorítkozik. Így is éppen elég megrendítő és felkavaró. Egyébként számomra az utószó volt a legérzelmesebb, amikor Jung Chang a könyv megírásáról és az utóhatásáról mesélt, akkor tényleg úgy éreztem, hogy végre feltárta egy kicsit a lelkét.

Az mindenesetre biztos, hogy nagyon bátor lépés volt megosztani a történetét a világgal. Tényleg sokkoló és gondolatébresztő, és fontos, hogy az emberek tudomást szerezzenek arról, mi történt valójában, ne a cenzúrázott verziónak higgyenek. Biztos nagyon nehéz lehetett az írónőnek megbirkózni a múlttal és továbblépni, de egy kicsit megnyugodott a lelkem, mert tényleg úgy tűnt, hogy már harmóniában van önmagával és a világgal. Talán Kínának sem ártana követnie a példáját, mert ha még mindig betiltják az olyan műveket, amik szembesíti az igazsággal, az nem sok jót jelent.