Oldal kiválasztása

“Csak akkor leszünk boldogok – fut át az agyán –, amikor már nem lesz szükségünk egymásra. Amikor a saját életünket élhetjük, amely kizárólag a miénk, és nem tartozik másokra. Amikor szabadok leszünk.”

Leïla Slimani Goncourt-díjas könyve a lélek legsötétjébe invitálja olvasóit.

Myriam, ​a francia-marokkói ügyvédnő úgy érzi, munka nélkül nem lehet boldog – így hát bébiszittert kell keresni a gyerekek mellé.
Arról nem is álmodtak a férjével, hogy megtalálják a tökéletes dadát, Louise-t, aki udvarias, szolgálatkész, játszik a gyerekekkel, varázslatos esti meséket talál ki és énekel nekik, zsúrokat szervez, remekül főz, tisztán tartja a lakást, és zokszó nélkül marad akár estére is.
Ez az eszményi dada a mi Édes Annánk mai párizsi mása. Saját elrontott, magányos, végleg kisikló külvárosi élete helyett egy jómódú család életébe éli bele magát, a tébolyig…
A legelső mondatból – „A baba meghalt” – már tudjuk, mi fog történni, mégis hallatlanul izgalmas (és egyben rejtélyes) a folyamat, amely a gyilkossághoz elvezet.

 

Leïla Slimani nagyon különlegeset alkotott. Imádtam az egyszerű, letisztult stílusát, ami nagyban hozzájárult a gyors olvashatósághoz, és a könnyedségével kicsit ellenpontozta a sztori sötétséget. Eleve a felütése is annyira szokatlan, hiszen rögtön megtudjuk a brutális végkifejletet, és csak később, a történet folyamán bontakozik ki az odáig vezető út. Ettől talán még izgalmasabb az egész, mivel így már nem dőlünk be a tökéletes, eszményi dada képének, hanem minden apró jelre figyelünk, meg akarjuk érteni, hogy juthatott el a gyilkosságig.

Nagyon erős a lélektani része, tele van elfojtott feszültséggel, de én azért nem hasonlítanám az Édes Annához, mivel ott a család is ártott Annának, ebben a könyvben viszont Louise már hozta magával a problémáit, és ő uralkodott el a házaspáron, miközben úgy állította be magát, mint aki hatalmas áldozatokat hoz értük. Holott csak azt kérték, hogy vigyázzon a gyerekekre. A viselkedése valószínűleg akkor is para lett volna, ha nem tudjuk előre, hová fut ki a cselekménye. Eleve fura volt a mániákussága, hogy annyira rá volt kattanva a tökéletesség utáni vágyra (már ahogy ő elképzelte), ahogy „magáévá tette” a családot, mintha hozzájuk tartozna. Ez főleg a végén mutatkozik meg. És bár az ember nyilván nem feltételezi automatikusan a legrosszabbat egy bébiszitterről, azért bőven voltak jelek, hogy valami nincs rendben nála – persze ezek zömét a szülők nem láthatták, mert a távollétükben történt. Jó, hogy bepillantást nyertünk a múltjába és megismerhettük az elborulása gyökereit. Teljesen alárendelte magát a tökéletes dadaszerepnek – amire senki nem kérte –, miközben szinte terrorizálta a családot, hogy érvényesíthesse az elveit. Volt valami félelmetes abban, ahogy Myriam és Paul titkolózott előtte, mintha szégyellniük kellene magukat teljesen normális dolgok miatt.

Nekem tetszett, hogy annak ellenére, hogy nyilvánvalóan tudjuk, hogy Louise szörnyű dolgot tett, az írónő nem ítélkezik a karakterei felett, nem állítja be őket gonosznak vagy áldozatnak, csak objektíven beszámol az eseményekről. Viszont érdekes volt a gyilkossági ügyben tanúskodó szomszédok, ismerősök vallomásait olvasni, mert így láthattuk, hogy látták mások Louise-t, milyen benyomást keltett bennünk.
A terjedelméből kifolyólag nem megy bele igazán mélyen egy témába sem, de azért megjelennek olyan társadalmi problémák, mint a bevándorlás, az előítéletek, a nők érvényesülése és a kényes egyensúly a munka, az anyaság és az önmegvalósítás között.

A végén volt egy pici hiányérzetem, engem érdekeltek volna az ügy következményei, egy kis kriminalisztikai elemzés, sőt szívesen elmentem volna egészen a tárgyalásig vagy addig, hogy próbál túllépni a történteken Myriam és Paul. De hát akkor legalább kétszer ilyen hosszúnak kéne lennie a könyvnek, és pont az benne a lényeg, hogy nem konkrétan a bűnnel, a nyomozással vagy a büntetéssel foglalkozik, hanem az előzményekkel. Louise-zal, a tökéletes dadával, akiről senki nem feltételezte volna, hogy képes bármi rosszra.