*** SPOILERVESZÉLY! ***
Lassan másfél év távlatából gondolok már vissza J. A. A. Donath: A Kardtánc című fantasy történetére, és még mindig elfog az az érzés, hogy bár lassan haladtam vele, lassan ismerkedtem a történettel, a kötet végére érve azonban igazán megszerettem a szereplőket, a felépített világot és magát a sztorit is.
Így nagy örömmel fogadtam el András kérését, hogy a kötet folytatását is olvassam és írjak róla véleményt, én pedig ennek itt és most igyekszem is eleget tenni.
Csak úgy, mint A Kardtánc esetében, bizony A Farkaspengék cselekményét is lassan ízlelgettem, jutottam a végére. Persze ebben az egyetemi szorgalmi és vizsgaidőszaknak is hangsúlyos szerep jutott, de végül csak eljutottam a történet zárásához is.
A Farkaspengék azt ígérte számomra, hogy ott folytatja Menthár Korsen életének történetét, ahol az első könyv végén félbeszakadt, és ebben nem is kellett csalódnom. Aki olvasta, bizony tudja, hogy Calderaniát megtámadta Initia királya és most háború készülődik. Menthárnak pedig nem kisebb szerep jut ebben a háborúban, minthogy megpróbálja megakadályozni azt. Hatalmas feladat ez egy tizenhét éves fiúnak, aki épphogy csak elnyerte az atanacok kék övét. Én már a folytatás legelején egészen biztos voltam benne, hogy Menthárt olyan fából faragták, aki megugorja ezt a küldetést. De hogy igazam lett-e és hogy milyen kalandokban volt része neki és társainak, annak felfedezését rátok bízom.
„Ha félek a jövőmtől, a jelenem ölöm meg.”
A történet szépen felépített, ahogy az az első kötet esetében is volt. Nem túl sok, nem túl kevés, annyit ad, amennyit ígér, amennyi pont jó volt ahhoz, hogy élvezzem a csataleírásokat, a harcokat, a taktikákat (nem vagyok éppen egy háborússztori-rajongó). Mert hát valljuk meg ebben a részben a leghangsúlyosabb szelet magának a csatának jut, de mindezt úgy teszi, hogy nem bántóan sok még azoknak sem, akik nem igazán szeretik a háborúval foglalkozó történeteket. És ahogy haladunk szépen előre, úgy bontakozik ki Menthár feladata, rokoni kapcsolatai, az életet körül lengő hatalmas titok is, hogy aztán a végén némi tűzijáték kíséretében fellebbenjen a fátyol. Szóval igen, a történetvezetés szerintem pont jól eltalált.
Ami kifejezetten tetszik még most is, hogy András rengeteget merített a valós világból és megjelentek a történetben a „vikingek”, a „szamurájok” és a lovagkor szereplői is, de mindezek úgy, hogy egy szép egésszé állnak össze, jól megférnek egymás mellett, és bár érezhetően elkülönülnek, mégsem érzi úgy az olvasó, hogy klikkekre oszlanak, mert a csatában tökéletesen működnek együtt.
A karakterekről nem szeretnék túl sok szót ejteni. Az előző részből ismert karakterekkel sikerült még jobban elmélyíteni a kapcsolatot, még jobban megkedvelni őket, az újakkal pedig – kikkel jobban, kikkel kevésbé – sikerült megismerkedni, megtalálni a közös hangot amennyire lehetett. Több karakter esetében volt követhető egy szép ívű fejlődés, aminek én kifejezetten örültem.
Forrás: judyt_olvasosarok (instagram)
Amiben úgy érzem, hogy másképp oldottam volna meg, az a borító. Tetszik, hogy ezen is megjelenik a farkas, és hogy bizony bekúszik a képbe a víz, a hullámok, aminek fontos szerep jut a történetben, annak ellenére, hogy érzi az ember olvasás közben, nem túl hangsúlyosak azok a részek, nem túl nagy számúak, ahol a cselekmény a vízen játszódik. Én magam mégis úgy érzem, ezeknél a jeleneteknél mindig valami fontos esemény történt. Szóval üdvözlöm, hogy a borítón helyet kapott a víz. Viszont a farkas buksiját én a másik oldalra, megtükrözve illesztettem volna oda, hogy ha a két kötetet egymás mellé helyezzük, akkor egy teljes farkasfejet láthasson az olvasó. Szerintem ez egy nagyon ötletes megoldás lett volna.
A másik, ami nem a borító, hanem a borító belső oldalát érinti; nagyon örültem volna, ha egy rajzolt Calderania térképet láthatok viszont, mert bár erősen próbáltam elhelyezni a településeket, a szigeteket az agyam képzeletbeli vaktérképén, picit nehéz volt. Szóval ide nekem egy Calderania térképet, légyszi, légyszi!
Összességében azonban nem lehet panaszom. Imádtam a keményborítót, imádtam, hogy szalagkönyvjelző van a könyvben, viszont kesztyűben iszonyú nehéz lapozni, mert a lapok előszeretettel bújnak egymáshoz, ami valószínűleg azért lehet, mert minőségi, vastagabb papírra nyomták a szöveget, ami adott neki egy plusz hangulatot (és ragaszkodást).
Hogy ajánlom-e a történetet? Természetesen igen, de csakis úgy, ha egymás után olvassa valaki, mert hosszú idő elteltével megkophatnak A Kardtánc kalandjai. Biztos vagyok benne, hogy évszaktól függetlenül bármikor kellemes, szórakoztató olvasmány lehet ifjúságtól kezdve az idősebb korosztályig. Olvassátok ti is!
Szerző
