Oldal kiválasztása

“Mindenkiben ott rejlik a varázslat, amivel létre tud hozni valamit. Csak a legtöbben megfeledkeznek róla, vagy valami elvonja a figyelmüket, vagy nem hiszik el, hogy képesek rá.”

Tamzin Merchant elsősorban színésznőként ismert, de A Kalaposok című elbűvölő ifjúsági regényével bebizonyította, hogy íróként is érdemes odafigyelni rá.

Kordélia a legifjabb Kalapos. Családjának tagjai nemzedékek óta varázserejű fejfedők készítésével foglalkoznak. Akárcsak a Csizmadiák vagy a Kesztyűkészítők, ők is a Királyi Öltözék Mestereinek leszármazottai, akik munkájuk során mágikus összetevőket használnak és az alkímiában is járatosak. Jelmondatuk non nocere, azaz: ne árts! Amikor Kordélia meghallja, hogy apja, Proszperó kapitány a hajójával együtt a tengerbe veszett, nem akar hinni a fülének, és elhatározza, hogy felkutatja őt, akárhol is legyen. Nyomozása során olyan titokra derül fény, amire álmában sem gondolt volna. Úgy tűnik, hogy valaki a Mesterek közül arra használja a varázserejét, hogy háborút szítson… Kordélia talán kiderítheti, ki az, és miért vetemedett ilyen gaztettre.

 

A Kalaposok már az alapötletével elbűvölt. Nagyon tetszett a kalapkészítők mestersége, a család, a különleges otthonuk, a kalapkészítés menete és összetevői, a csipetnyi mágia, az ősi viszály a többi ruhakészítő családdal. Pedig soha nem hoztak lázba a kalapok, de most úgy kipróbálnék valami extrém fejfedőt. Egyszerűen imádtam a csodálatos atmoszféráját, tényleg annyira varázslatos az egész, de közben a tizennyolcadik századi London hangulatát is remekül átadja. Az is tetszett, ahogy a „szokásos” angol-francia viszály megjelent a történetben. De a legcsodásabb mégis a mögöttes üzenet, hogy mindannyiunkban és a minket körülvevő természetben is ott rejlik a varázslat, csak észre kell vennünk.

Általában kissé kétkedve állok hozzá, amikor egy színész vagy bármilyen híresség írásra adja a fejét, de Tamzin Merchant stílusa annyira élvezetes, a történet pedig olyan ötletes, hogy ezentúl elsősorban íróként fogok rá gondolni, és neki elhiszem, hogy régi álma volt, nem azért csinálta, hogy legyen már egy könyve is a karantén alatt. És hiába ifjúsági könyv, engem végig teljesen lekötött, alig tudtam letenni. Nem mintha ez olyan nagy dolog lenne nálam, csak úgy értem, hogy egyáltalán nem gyerekes vagy butácska a fogalmazásmód és a történetvezetés. A humorát pedig egyenesen imádom, főleg a lökött királyon és a színész Sir Hugón derültem jókat. Utóbbi karakterében éreztem némi iróniát.

Egyébként is elégedett vagyok a karakterizálással, Kordélia nagyon belevaló minihősnő, bár néha nehezemre esett elhinni, hogy tizenegy éves, annyira menő volt a vége felé; szóval talán a tizenhárom-tizennégy reálisabb lett volna, de régen előbb ért meg az ifjúság, és fogjuk a bűbájosságra. A családját is szerettem, és a nagynénikben – főleg Petronella nagy-nagynéniben – még rengeteg lehetőséget látok.

Egyedül abban találtam némi kivetnivalót, hogy a nagy fordulatokat már a 150. oldalon kitaláltam, és hol volt akkor még a vége… Teljesen nyilvánvaló, hogy ki és milyen indítékkal áll a sötét oldalon, és kiben nem kellene megbízni. Nem tudom, hogy ez a válogatott krimiken gyanakvásra edzett agyam miatt van, vagy tényleg nagyon kiszámítható-e, meg hogy gyerekként is ilyen egyértelmű lett volna a dolog, de végül is annyira nem zavart, hogy visszavesse a lelkesedésemet és kevésbé élvezzem miatta a történetet. Azért kár, hogy tizenkét-tizenhárom évesen, a Philip Pullman-korszakomban még nem létezett ez a könyv, mert biztosra veszem, hogy totálisan belezúgtam volna. Mondjuk így is, csak akkor lehet, hogy több meglepetés éri ártatlan lelkemet.

Részemről alig várom a jövőre érkező folytatást, főleg egy ilyen függővég után. Biztos, hogy a kis Kalaposlány még rengeteg izgalmas kalandot tartogat a tarsolyában, és én örömmel kísérem el.