Oldal kiválasztása

“[…]  idő egy nagy mester, aki a másodpercekből, a percekből és órákból alkotja óriási épületeit. Ezek a napok valódi piramisai, amelyek a fejem fölé emelkednek, amelyekből soha nem fogok tudni kijutni.”

 

 

Daina Opolskaitè litván írónő novelláskötete nem csak külsejében sötét hangulatú és gyönyörű, a tartalma is ilyen magával ragadó.

A ​sötétség mélyén járunk, az éjszaka sötétjében, ahol a lélek csak pislákol. Az idő túl gyorsan pereg, nem engedelmeskedik nekünk. Mit tehetünk? Tükörbe nézhetünk, könyörtelen önreflexiót gyakorolhatunk, és akkor van esély meglátni a fényt, a csodát. Illatok, hangok, érzések, érintések, pillantások, hangulatok jönnek közel ilyenkor, a lét alapvető érzékisége, és annak megtapasztalása, hogy minden egy rendezett láncba illeszkedik. A teljes élet tudata, amikor épp nincs „létgödör”, örvény, ami beszippant, a szabadság felfoghatatlan érzése, fiatalság, öröm, mert az idő lehet olyan is, mint a víz, mindent elmos, a múlt démonait is, a sötétséget is, a fonalként szakadozó pillanatokat pedig összeragasztja. De az is lehet, hogy az idő egy nagy mester, aki a másodpercekből, a percekből és órákból óriási épületeket tervez, ezek „a napok valódi piramisai”, amelyeknek egyszer valaki lerakta az alapjait. Mi gigantikus épületeket építünk rájuk, és a vastag falak között élünk egész életünkben…

Daina Opolskaité litván írónő novelláskötete, a Napok piramisai olyan dolgokat hoz felszínre, melyek az ember lényegéhez tartoznak, a velük való foglalatosság munka, önismeret, életfeladat. A memento mori bölcsessége ebből a szempontból más előjelet kap, mélység és magasság egyszerre.

 

Mindig is szerettem az ilyen melankolikus, keserédes vagy szomorkás történeteket, és Daina Opolskaitè teljesen lenyűgözött. Elsősorban nem is a novellák – általában komor – története fogott meg, hanem a történetmesélés módja; azok a szinte légiesen finom, valahogy törékenységet sugalló mondatok, a megkapó stílus, ami annyira szépen tükrözi a mondanivalót; vagy pont hogy ellenpontozza a cselekmény sötétségét, így megalkotva a tökéletes egyensúlyt. Számtalan értékes gondolat is felmerül, amiken akár a kontextustól függetlenül is jó érzés elmorfondírozni.
Többnyire maga a novellák sztorija is tetszett, de még amikért nem voltam oda, azokban is mindig sikerült találni valami szépséget vagy üzenetet. Nálam egyértelműen a gyászfeldolgozás és újrakezdés témájával foglalkozó  Ami valódi viszi a prímet, a legkevésbé pedig a RácsAz adósság és a Csak az áradat tetszettek. Sajnos a nagy csattanókat vagy meglepőnek szánt csavarokat mindig kitaláltam az elején, de ettől függetlenül ennek a háromnak a kivételével tényleg mindegyik jóesett a lelkemnek.
Eredetileg úgy terveztem, hogy szépen beosztom a kötetet, és lassan fogom olvasni valami más mellett, de végül annyira elkapott a hangulata, hogy egy nap alatt befaltam az egészet. Így is remek élmény, igazi léleksimogató olvasmány volt egy borongós napra. Nem tudom, miért jó lehangoltan szomorkás elbeszéléseket olvasni, de nekem mindig beválik.