Nagy rajongója vagyok a helyszínelős sorozatoknak, mert remekül ötvözik a tudományt, a krimit, és nagyon sokszor szerethető figurákra épülnek. Így persze érthető, hogy lecsaptam a CSI: Vegas-ra, és már nagyon vártam, hogy újra láthassam a kedvencemet Grissomot. De sajnos a lelkesedésem nagyon hamar alábbhagyott…
Jim Brass (Paul Guilfoyle) nyugdíjba vonult, és egy Elvis nevű papagájjal, és egy egyre súlyosbodó szemproblémával él együtt, amikor egy késes támadó betör a házába és megpróbálja őt leszúrni. Persze a volt Las Vegas-i kapitányt sem kell félteni, és még így is legyűri a támadóját. Az elhunyt támadónál nem találnak semmit csak százdollárosokat, aminek sorozatszámai egymást követik. Brass, kissé kételkedve az új laborvezető, Max (Paula Newsome) képességeiben felhívja Sarát (Jorja Fox), aki azon nyomban Vegasba repül, hogy segítsen volt kollégájának.
Eközben egy korábbi elkövető ismét felbukkan és elrabolja a rendőrség egyik tagját, a szálak azonban egy másik esethez köthetőek, és végül egy olyan látszólag egyszerű, ám mindinkább összekuszálódott nyomozásba torkollik, ami nem csak előrángatja a labor múltját, hanem a jelenét is tönkreteheti.
Tisztában vagyok vele, hogy a helyszínelős sorozatok, amolyan tessék-lássék krimisorozatok, nem lehet őket egy lapon említeni a Döglött aktákkal vagy mondjuk egy Bosch-al, de azért kellően szórakoztatóak, okosak, érdekesek, látványosak, és úgy összességében remekül fogyaszthatók. De úgy tűnik ezt a kellemes elegyet felhígították, és ami a végtermék lett, az inkább csak fáj, mint sem élvezetet nyújt.
Jó volt a régi arcokat újra látni, vagyis esetünkben összesen hármat, de akkor is, szépen feldobtak minket a nosztalgiavonatra, aztán gyorsan megpróbáltak elvarázsolni az új high-tech kütyükkel, de valami ezen a ponton félrecsúszott. A pilot első felében több átvezető videót láttunk kevergetésről, felnagyításról, munkáról, mint bármilyen beszélgetést. Míg az epizód második felét olyan gyorsan lecsapták, hogy csak kapkodtam a fejem – persze valahol érthető, a sok átvezető videó meg CGI biztosan nem kevés pénzbe került, de sokkal több értelme lett volna inkább az ügy megoldásával foglalkozni.
Eközben olyan elképesztően pofátlan írói önkénynek lehettünk a tanúi, hogy én szégyelltem magam: Jim Brass emlékszik egy 90-es évekbeli emberrablás váltságdíjának sorozatszámára, vagy pont egy elképesztően különleges élesztőt használtak pont azon a helyen, ahova Sarát az útja vitte. De az egészet tovább tetézte, hogy a szereplőink között annyi kémia sem volt, mint egy középiskolai szertárban.
Szomorú vagyok, mert szeretem én ezt a műfajt, és reméltem, hogy egy hasonló minőséget látok majd, mint korábban, vagy legalább megüti a Miami helyszínelők mércéjét, ami szerintem a műfaj leggyengébb darabja, de sajnos tévedtem. Azt, hogy nézem-e tovább még magam sem tudom, a pilot mindenesetre rendesen elvette a kedvem tőle, ugyanakkor szívesen látnám a valószínűleg az évad átíveléséhez szánt szál kibontakozását és megoldását.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő
Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.
Korábbi cikkek
Akciófilm2023-03-24Csak a dínók számítanak – 65 (2023)
Dráma sorozat2022-12-30Vaják: A vér eredete (2022) – 1. évad
Dráma sorozat2022-06-21A királyság (2009), 1. évad
IDW2022-06-09Transformers: Éljen Megatron!
