Oldal kiválasztása

“Mert vannak pillanatok, mikor se gondolkozni, se érezni nem tudunk. S ha sem gondolkozni, sem érezni nem tud, gondolta, hol van akkor az ember?”

Virginia Woolf hatalmas kedvencem, mindig úgy érzem, hogy a könyveivel egyszerűen nem tudok melléfogni. Elég régen olvastam tőle utoljára, úgyhogy kellett pár oldal, míg ráhangolódtam a stílusára, de utána teljesen magával ragadott – mint mindig.

Egy ​népes angol polgárcsalád egy skóciai szigeten tölti a nyarakat. Mr. Ramsay, a hóbortos, zsarnoki apa pihenés közben is a karrierjén rágódik, úgy érzi, tudósi pályáján nem jut már előbbre, s bosszúból a környezetét terrorizálja. Kisfiának, Jamesnek egyetlen vágya, hogy kivitorlázhassanak a közeli világítótoronyhoz, az út azonban rendre elmarad, mert apja kinyilvánítja: nincs és nem is lesz ahhoz való időjárás. Mrs. Ramsay, a konvencionális feleség és anya, a hétköznapi élet zavartalanságára ügyelő asszony, a férj, a gyerekek, a barátok érzékenységének villámhárítója, úgy tetszik, hiába próbál harmóniát teremteni. A világítorony elérhetetlen álomként ködlik a tengeren. Mint ahogy kivitelezhetetlennek tűnik vendégük, a fiatal festőnő, Lily Briscoe terve is: elkészíteni Mrs. Ramsay portréját, megragadni, talán csak egyetlen vonással, ennek a lenyűgöző teremtésnek a lényegét.Múlik az idő. Felnőnek a gyerekek, megfogyatkozik a társaság. Közbeszól a nagy háború, a nyaraló sokáig lakatlanul áll. S amikor hosszú évek után ismét visszatérnek, már minden más. James nagy fiú, Mrs. Ramsay nincs többé. Újra lehet-e vajon élni elszállt reményeket, meg lehet-e valósítani hamvukba holt becsvágyakat? Teremthető-e kapocs az elsodort régi világ és az új között?Az írónő egyik legszebb s minden bizonnyal legmeghatóbb regényét tartja kezében az olvasó.

 

Azt hiszem, az általam megismert szerzők közül Virginia Woolf az egyik, aki a legszebben ír. (Le a kalappal Tandori Dezső előtt is a csodás fordításért.) Imádom, ahogy egyetlen, légies mondatával el tud ringatni, és csak sodródom a gyönyörű szavai tengerén, miközben időnként átcsapnak a fejem felett a hihetetlenül erős, igaz és bölcs meglátásai az életről. Ezt a benyomást csak erősíti a tudatfolyam-technika, amit minden egyes regényével egyre jobban szeretek. Úgy siklunk át egyik szereplő gondolataiból a másikéba, hogy szinte észre sem vesszük a váltást, mégis tökéletesen pontos jellemrajzot kapunk róluk.

A történet ezúttal is a festői leírások és filozofikus gondolatok tengere alatt bújik meg; szinte úgy kell kihámozni az áramló mondatok közül. És tulajdonképpen a cselekmény nagyon egyszerű, de pont a körítés és Virginia utánozhatatlan stílusa teszi olyan egyedivé. Különösen a második, Múló idő című rész varázsolt el, egyszerűen fájdalmasan szép volt, ahogy az írónő az elhagyatott ház és az elvaduló természet leírásával érzékeltette az idő múlását és a veszteség fájdalmát, a világítótorony örökké figyelő, mindent megvilágító fényénél. Rengeteg dolog marad kimondatlanul vagy éppen homályosan, mégis pontosan tudjuk, hogy ezek az igazán fontosak.

Nehéz lenne meghatározni, hogy miről szól, hiszen jóval több ez annál, hogy egy család kirándulni akar a világítótoronynál. Szól az életről, az elmúlásról, az időről, a művészetről és művészlétről, a hétköznapi élet korlátairól, a nemi szerepekről, a házasságról, a szülő-gyermek kapcsolatról, az önkifejezés vágyáról, önmagunk becsapásáról, az illúziókról… és ki tudja, még mi mindenről, ami első olvasásra talán nem tűnt fel.

De lehet, hogy legközelebb már új rétegei is feltárulnak. Mert biztos, hogy lesz legközelebb.