Oldal kiválasztása

“Lehet fehér vagy színes, egyiknek sincs esze, hogy lássa: a föld uralja őket, nem pedig fordítva. Kiszipolyozza a verítéküket és a vérüket, azután az asszonyaik és a gyerekeik verítékét és vérét, majd miután végzett, elnyeli a testüket is, hogy addig rágja őket tovább, amíg egyek lesznek, ők és mi, mindnyájan.”

Hillary Jordan debütáló regénye megdöbbentő erővel meséli el egy fehér család és színesbőrű bérlőik történetét a második világháború utáni amerikai Délen.

1946-ot írunk. A nagyvárosból jött Laura McAllan vidéken, egy Mississippi deltavidékén fekvő farmon, egy számára idegen és rémisztő helyen kényszerül felnevelni gyermekeit. A megélhetésért folytatott küzdelem közepette két fiatal férfi tér haza a háborúból, hogy felvegye régi élete fonalát. Laura sógora, Jamie McAllan minden, ami a testvére nem: elbűvölő, jóképű és elveszett, a múlt emlékei közt bolyong. Ronsel Jackson, a McAllan farmon élő fekete bérlők legidősebb fia, kitüntetett háborús hős, ám hiába védte halált megvető bátorsággal a hazáját, a faji szegregáció korában nem veszik emberszámba. Az egykori fegyvertársak valószínűtlen barátsága óhatatlanul is végzetes változásokat hoz: olyan eseményeket idéz elő, amelyek úgy sodornak el emberi életeket, mint a hömpölygő folyó a hidakat a Deltavidéken.
Az elfojtott düh, a felszín alatt gomolygó előítéletek sokasága egyetlen éjszakán robban ki, amely után már senki nem lehet ugyanaz, mint addig…
Az érintett családok férfi- és nőtagjai mind a saját szemszögükből idézik fel a történteket, hogy miközben a dráma főszereplőivé lépnek elő, betekintést engedjenek mindennapi életükbe és indítékaikba. Ahogyan azt Barbara Kingsolver írta Hillary Jordanről: „Karakterei egyenesen az 1940-es évek Mississippijéből lépnek át agyunknak abba a régiójába, ahol az együttérzés, a harag és a szeretet egymás mellett lakik. Máig velem vannak.”

 

Biztos nem feltételeztem volna, hogy a Mudbound Hillary Jordan első regénye, annyira jól van megírva. Fantasztikus a stílusa, erős az atmoszférája, a történet dinamikus, és tökéletes az egyensúly az izgalmak és a mélységek között. Többféle nézőpontból követjük az eseményeket, és tényleg érezhető a különbség az egyes elbeszélői hangok között (mellesleg örök hála a fordítónak, amiért nem erőltetett valami borzalmas tájszólást a bérlőknél.)

A karakterizálás csillagos ötös – legyenek akár pozitív, akár negatív szereplők – ahogy a különböző emberi kapcsolatok bemutatása is. Izgalmas volt feltérképezni a viszonyokat, ahol sokszor nem is a szavak, hanem a tettek, a kimondatlan, mögöttes dolgok számítottak igazán.
Érdekes volt, hogy milyen fontos szerepet kapott a történetben a második világháború. Ugyan nem ez a központi téma, de mégis végig ott lehet érezni az árnyékát a háttérben, hiszen épp csak véget ért, teljesen átformálta a világot (legalábbis elvileg, a Deltavidék rasszista lakói valahol az Elfújta a szél idején megrekedtek) és azokat, akik részt vettek benne.

Ronsel és Jamie mindketten új emberként tértek haza, ugyanazokkal a traumákkal küzdve, olyan elvárásokkal szembesülve, amiknek többé már nem tudtak vagy nem akartak megfeleni. Emiatt a kapocs, a közös tapasztalat miatt jöttek ki olyan könnyen.
Ronsel az Európában tapasztalt szabadság és dicsőség után érthető módon nem akar újra a fehér farmerek előtt hajlongani, a hátsó ajtón át közlekedni vagy a teherautó platóján utazni az utastér helyett. Már önmagában is felháborító és szomorú lenne ez a bánásmód, de azok után különösen az, hogy az ő országukért harcolt, miközben a pöffeszkedő taták otthon ücsörögtek, aztán ugyanúgy lenézik és lekezelően bánnak vele, mintha rabszolga lenne száz évvel korábban.
Jamie pedig egész életében a Tökéletes Báty árnyékában, egy erőszakos apa elnyomásában élt, így előre sejthető, hogy a poszttraumás stresszel megfejelve nem ez lesz számára az ideális környezet és nem fogja találni a helyét, legfeljebb még többet alkoholizál.

Nemcsak az ő kapcsolatuk fogott meg, hanem Lauráé és Florence-é, Ronsel anyjáé is, akik mindketten nagyon erős nők; és ugyan nem lettek barátok, nem lelkiztek, mégis úgy éreztem, hogy egy szoros kötelék alakult ki köztük. Amolyan kimondatlan női összetartás.
Igaz, hogy nem kapott saját nézőpontot, de a sztori kulcsfigurájának Papit tartom, aki mindig ott sunnyog a háttérben, mindent megfigyel, miközben egész nap csak ücsörög a menye nyakán, és osztja az észt meg morog.

Papihoz hasonlóan Henry, Laura férje is olyan, mintha a múltban rekedt volna, de ő egészen más kategória. Nem mondanám, hogy gonosz, inkább csak végtelenül korlátolt, aki egy letűnt világot és az „értékeit” képviseli. Teljesen bele van dilizve a farmerkedésbe, csak ekörül forog minden gondolata, figyelmen kívül hagyja a családja érdekeit és a felesége véleményét. Valamilyen szinten az ő vaksága még Papi nyílt szemétkedésénél is jobban irritált a végére. Mintha Jacksonék nem szabad bérlők, hanem rabszolgák lettek volna, akiknek természetes, hogy az ő kénye-kedve szerint ugrálnak, bármi történjék is.

Tele van elfojtással ez a regény, és ennek köszönheti azt a nyugtalanító, feszült hangulatot, amitől egy egyszerű varrogatás sem békés, unalmas cselekedet. A régi és az új világ, a generációs különbségek, a feketék és a fehérek konfliktusai, a lappangó gyűlölet, a házaspárok problémái és a megfelelési kényszer mind rengeteg indulatot szítanak, olyan, mint egy fortyogó vulkán, amiről tudjuk, hogy előbb-utóbb ki fog törni. Csak az a kérdés hogy mikor, és ki issza meg a levét. Sajnos borítékolható volt ez a végkifejlet, már csak a sok baljóslatú utalás miatt is.

Kellett egy egész nap, amíg megemésztettem a történetet, és biztos sokszor eszembe fog még jutni. Eddig az év egyik legemlékezetesebb olvasmánya. Egyelőre még fontolgatom, hogy megnézzem-e a Dee Rees rendezésében készülta filmet (amit egyébként négy Oscar-díjra is jelöltek), de az biztos, hogy nem késlekednék a vásárlással, ha Hillary Jordan másik könyve is megjelenne magyarul. Ez az egy is elég volt ahhoz, hogy fantasztikus írónak tartsam.