A COVID-idők furcsa örömeinek egyike, amikor Netflixen jó egy hónapja elérhető filmet nézhetünk meg a moziban, (sajtó)premierként. Így kerültem kapcsolatba a Lőpor turmix című, műfaja szerint, véleményem szerint leginkább neo(n) noir akcióvígjátékként aposztrofálható, kellemes szórakozást biztosító alkotással is, melyet augusztus közepén volt lehetőségem megtekinteni a szélesvásznon.
Történetünk szerint Sam (Karen Gillan) profi bérgyilkos, aki a rejtélyes, csak A Cég néven emlegetett szervezetnek dolgozik, méghozzá kiváló hatékonysággal. Az egyik váratlan fordulattal ékes akciója után azonban az orosz maffia célkeresztjébe kerül, ahogy korábban az anyja, Scarlet (Lena Headley) is. És ha ez még nem lenne elég, az utolsó akciója, mely során egy enyves kezű könyvelő nyomába ered, aki meglopta A Céget, hogy a pénzzel megváltsa elrabolt lánya, Emily (Chloe Coleman) szabadságát, még a jó szíve is veszélybe sodorja. Sam ugyanis, ahelyett, hogy megölné a tovlajt, sorsára hagyná a kislányt és visszavinné az eltulajdonított kötvényeket A Cégnek, ahogy az a megbízásában szerepel, úgy dönt, két legyet üt egy csapásra, és nem csak a pénzt szerzi vissza, de a kislányt is megmenti. Magánakciójába azonba hiba csúszik és az orosz maffia mellett a saját Cége is ellene fordul, így Sam kénytelen egyszemélyes háborúba indulni 8 és háromnegyed éves kísérőjével a túlélésért, míg mellé nem szegődik rég nem látott anyja, és három „nagynénje”, a bérgyilkosok könyvtáros-triója.
Haladjunk szép sorjában. A Lőpor turmix tisztes iparosmunka, és bár meglátásom szerint nem foglal majd helyet a műfaj ikonikus darabjai között, összességében élvezhető, alkalmanként újranézhető, közepesen könnyed és nagyon szórakoztató film. Számos előd keze nyoma tetten érhető a történetben, megjelenítésében, ám szerencsére nem zavaró módon. Hogy csak néhányat emeljek ki, a Hitman titkos cég koncepciója, vagy a John Wick kétfenekű kommunikációra épülő titkos-bérgyilkos világa egyaránt könnyen felismerhető, fűszerezve a történetet egy kis Drive-val. Mindezekből, és minden bizonnyal még jó pár más történetből is merít a Lőpor turmix, mégis sikerül elkerülnie a koppintás-jelleget.
Ami a cselekményt illeti, pár kisebb bakit leszámítva, következetesen, világosan felépített történetet kapunk, különösebb bakugrások nélkül, korrektül motivált szereplőkkel és épp eléggé lekerekített véggel. Ahogy fentebb is említettem, a cselekmény világos vezetésén túl a szereplőink motivációi és alapkaraktere is megfelelő, érthető, de nem szájbarágós, nem is túl bő lére eresztetett, háttérttörténettel csak a feltétlen szükséges mértékben ellátott.
A színészi játékot illetően a legfeltűnőbb jegyként, kb. mindenkinél a szenvtelenséget lehetne említeni, ami a noir hangulathoz nagyon is illett, noha épp emiatt nehéz eldönteni, hogy színészeink nagyon jól vagy nagyon középszerűen játszottak.
A film egyértelmű előnyei közé sorolnám a hangulatkeltést, melyet a ’60-as, ’70-es évek diszkó-korszakát idéző harsány neonokkal, fény-árnyékokkal, bowling klubbal és ma már nagyon retro-beütésű (bérgyilkos) bárjával, ahol a pincérnők megjelenését a korszakhoz illő, pin up és rockabilly inspirálja. Bár ezek a jegyek erőteljesek, mégis tökéletesen harmóniában vannak a modernitással. A film egyértelműen XXI. századi, nem is akar másnak tűnni, de tagadhatatlanul inspirálódik a diszkó korszakból és az előnyére fordítja azt.
Más tekintetben is visszanyúl a történet a ’60-as, ’70-es évekhez, ahol még a fent említett nagyon feminin pin up stílus volt jellemző, és a hagyományos nemi szerepeket még nem rengette meg számottevően a feminizmus, a család feje még egyértelműen a férfi volt és a felsőoktatás, valamint a felelősségteljes állások és vezető pozíciók lehetősége is épp csak nyíladozott a nők előtt. A film valamelyest épp erre a korszakra reflektál, és többnyire egyensúlyban is tartja. Egyértelműen erős az anyai-gondoskodó-megtartó vonala női bérgyilkosainknak, ugyanakkor a nőies megjelenés és karakter egyáltalán nem korlátozza őket karrierista vagy erőszakos oldaluk megélésében. Ez leghangsúlyosabban talán a kifejezetten bájosan nőies megjelenésű könyvtáros-nagynénink, Madeline (Carla Gugino) esetén feltűnő. Maradéktalanul elégedett is lehetnék, de nem vagyok. Az üzenet, mely szerint mi nők lehetünk nőiesek és kemények is egyszerre, és a magunk útját kell járnunk, a helyén is lenne, ha meg nem fűszerezik egy-egy túltolt mondattal, amelyek a női egyenjogúság és rátermettség helyett a mocskos férfi elnyomást hangsúlyozzák. Biztosan van, akinek ez rendben van, én úgy gondolom, hogy az egyenjogúság nem a ló másik oldalán keresendő és a film ilyen erős kiszólásainak épp ott lett volna a helye, ahonnan oly sokat inspirálódik: a ’60-as években. (Igaz, ott aligha forgathattak volna le egy ilyen filmet, ezzel is tisztában vagyok.)
Ami az akció és harcjeleneteket illeti, abban a szerencsés helyzetben nézhettem meg a filmet, hogy kísérőm és párom, képzett harcművészként tudta megítélni és értékelni azokat. Elöljáróban annyit, hogy mindkettőnk tetszését maradéktalanul elnyerte a kripli-quartett harca a kórházban, ami élvezetes, jól felépített és sírva röhögős, és bár nem állíthatom, hogy minden akciófilmet láttam, egy elég széles merítés alapján mondhatom, hogy rendkívül eredeti is, és általam még soha nem látott koncepciót visz vászonra. Már csak ezért az egy jelenetért is megéri megnézni a filmet! Ami a többit illeti, arról nálam illetékesebb ítész szavait idézve írhatom, hogy bár látványos, a valóság talaján nem lenne helytálló, mert főszereplőnk már az első komolyabb harc során olyan sérüléseket szerzett volna, amelyek ellehetetlenítik a további küzdelmet. (Gerinctörés, kettő is!) De… láttunk már ilyet a nap alatt, szóval emiatt nem írnám le a filmet, de harcművészetekben járatos nézők számára zavaró lehet.
Mindent összevetve, a Lőpor turmix néhány oda nem illően didaktikus kiszólást és pár apróbb történeti, valamint néhány nagyobb harc-koreográfiai tévedést leszámítva kellemesen fogyasztható, jól csúszó alkotás. Nem exkluzív, nem kult és aligha mindennapos fogyasztásra alkalmas, de alkalmasint jól eső, épp mint egy jóféle turmix.
Szerző
-
Szerkesztő
“Ha az elme gondolatokra éhes, legyenek éles fogai” – mondja Volys a sárkány a Bamarre hercegnőiben.
Korábbi cikkek
Film2021-12-0410 vidám film déli depresszió ellen
Akciófilm2021-08-24Lőpor turmix (2021)
Évadértékelő2021-08-08Lucifer az Újvilágban – 5. évad kritika
Dráma sorozat2021-06-10Lucifer 1. évad – évadértékelő
