Egy hete Buótyik Dorina: III. Amenemhat rejtélye című első könyvéről írtam, amely a Gracie Simpson történetei sorozat kezdőkötete. Múlt héten, szerdán pedig megjelent a második kötet, ami Az egyiptomi királynő rejtélye címet viseli.
Gyertek, kalandozzatok velem továbbra is Egyiptomban!
Ha olvastátok az előző könyvről írt értékelőmet, akkor emlékezhettek arra, hogy nagy problémának éltem meg, hogy a kötet sajnos szerkesztő nélkül maradt, ezáltal nem tudta azt az élményt nyújtani, amit vártam – rossz szó, inkább – reméltem, hogy adni fog. De ennek ellenére sem tántorított el semmi a második kötettől, szinte rögtön azután, hogy befejeztem az elsőt, már csaptam is bele a másodikba. És milyen jól tettem. Hiszen egy újabb elfeledett egyiptomi fáraóról olvashattam, és annak fikcióval elegyített történetébe kaphattam bepillantást. Ezúttal – a történet szerint – III. Amenemhat lánya került a „középpontba”, aki az első fáraónőként lett említve a kötetben. Egyelőre még nem olvastam utána Szobeknoferuré életének és uralkodásának, de szerencsére a kötet végén volt egy kis történelmi betekintő, ami alapján már el tudok indulni a történelem szövetén is, nem csak a fikciójén. Ezentúl pedig kis magyarázat, miért is tettem idézőjelbe fentebb Szobeknoferurét, mint főszereplőt; valójában az igazi főszereplője ennek a történetnek (is) Gracie, természetesen.
Ezen a köteten már erősen látszik, hogy bizony igazi szerkesztő vette gondjaiba, valamint úgy láttam, hogy a korrektúrát is más végezte. Meg kell mondanom, hogy határozottan jót tett a kézirattal ez a váltás. Bár a vége felé, és itt-ott még a közepe táján is maradt benne egy-egy apróbb hiba, néha pedig volt pár furcsán megfogalmazott mondat, de őszintén szólva ég és föld a két kötet.
A borító is igazán pazar, szemkápráztató az egyiptomi királynő profilfotójával. Vonza a tekintetet, és tényleg olvasásra csábít. Még jobban tetszik, mint az első köteté, pedig az is hívogató volt a piramissal és a sivatag hajójával a homoktengerben.
Ugyan ebben a kötetben – legalábbis én így érzem – kevesebb időt töltöttünk az ókori civilizáció képviselői között, mégis egy picit sem éreztem zavarónak, hogy a jelen eseményeire több hangsúly került, vagyis tizenkét évvel a mostani jelen előttre, 2009-re. Azt fájlalom, hogy végül nem tudtam meg, miért reagálnak a régmúltból megmaradt relikviák Gracie-re, de bízom benne, hogy a harmadik kötet erre választ fog majd adni. Kárpótol azonban, hogy egy nagyon izgalmas nyomozásnak lehettem tanúja, ahol az ármány és cselszövés szálait kellett kibogozni. Nagyon tetszett az is, hogy a múltbeli és a jelen szereplői – főleg Gracie és Szobeknoferuré – között tudtam bizonyos párhuzamot vonni. Nem, Gracie nem egy egyiptomi uralkodó, de a szerelmi szál kecses ívben haladt mindkét idősíkban. Nem éreztem ezt a vonalat túl erőltetettnek, túl hangsúlyosnak, azonban sokkal szebben és kifejezőbben lett megírva, mint az első kötetben.
Úgy éreztem olvasás közben, hogy Dorina maga is rengeteget fejlődött a két könyv között, ami egyértelműen előnyére vált a megvalósult második résznek.
A karakterek is erősebben rajzolódtak ki, érteni lehetett az indokokat, az ok-okozati viszonyokat és élesebben mutatkozott meg a szereplők jelleme, tulajdonságai, mint az első könyvben. Ebben a részben már David is sokkal szimpatikusabb karakter volt számomra, és örömmel üdvözöltem, hogy Adam is sokkal több szerepet kapott. Kíváncsian várom, hogy David barátja visszatér-e a harmadik részben, illetve, hogy mi lesz David és Rania további sorsa.
Ugyan voltak furcsaságok, mint pl. az, hogy a szereplők nagyon könnyen túllendültek elírásokon (pl. név, születési dátum), amiken én biztosan nem ugranék így tovább. Ezt érdemes lenne talán jobban átgondolni a későbbiekben. Olyan is akadt, hogy egészen képtelen és átgondolatlan mondatok hagyták el a szájukat.
Bár az elején volt egy megérzésem, amolyan csiklandozás az oldalamban, hogy ki állhat az események, a rablások és cselszövések hátterében, mégis talán a könyv közepén volt az első tényleges utalás, és kaptam fel a fejem, hogy „hoho, ez egészen érdekes”. Végül beigazolódott a gyanúm.
A történet végén picit gyorsnak éreztem a lezárást, lehetett volna ezt jobban belemélyedve, kicsit bővebben mesélve leírni, de így is jó és élvezhető volt.
Ha nagyon őszinte szeretnék lenni – és miért ne szeretnék, ugye –, akkor azt kell mondanom, minden tekintetben egy sokkal jobban sikerült kötet lett Az egyiptomi királynő rejtélye. Izgalmas, fordulatos, kalandos nyomozás, amely kicsit visszarepít egy letűnt civilizációba, miközben a jelenben kalauzol minket múzeumokról ásatásokra, konzulátusról a rendőrségre, és megmutatja, hogy milyen fontos az összetartás családtagok, barátok között. Ja igen, és már egy pattogó gumilabdának – ahogy az első kötet során –, hanem egy hegyeken, völgyeken gurulónak éreztem magam olvasás közben.
Szerző
