Kedves Olvasók!
Kalandos úton tettem szert Ava Dellaira: Kedves halottak! című könyvére, amelyben Laurel olyan ikonikus embereknek ír leveleket, mint Kurt Cobain, Janis Joplin, Amelia Earhart, E. E. Cummings, Heath Ledger, Amy Winehouse vagy éppen River Phoenix.
Ava Dellaira könyve egy igazán egyedülálló levélregény, amely sokkal többről szól, mint levelekről. Benne van egy bakfis lány minden érzése, félelme, fájdalma és boldogsága egyszerre.
Említettem a kalandos utat. Valójában ajándékba szántam a könyvet egy moly.hu-s ajándékozásra, de úgy alakult, hogy ez a kötet sosem lett elküldve, és végül felkerült a polcomra. Már többször is szemeztem vele, mondván, hogy „Na most te leszel a következő, jól el foglak olvasni.”, de végül mindig valahogy elvándorolt az étvágyam másik irányba. És milyen jól is volt ez így, hiszen erre a könyvre most volt itt a legtökéletesebb pillanat. Nem is kell jobb, szebb, összetettebb történet ahhoz, hogy újra írjak ide, a Watchaholics magazinba.
Nézzétek meg ezt a borítót! Az én szememet kifejezetten vonzza, ahogy a fiatal lány ott ücsörög a betűkön és írja az aktuális levelét. A háttér a naplemente színeivel és az éjszakába hajló égbolttal szintén remek választás, ahogy a figyelemfelkeltő hatalmas betűk is. A borító egyszerűen fantasztikus.
A szerkesztés már kevésbé, bár mondjuk úgy, hogy inkább a könyv kötése az, ami problémás. Vagy a kettő együtt, mert a gondot inkább a kettő közötti átmenet okozza. Nem, nem a puhatábla a gond, azzal semmi bajom nincs. A ragasztott kötés is rendben van, de olvasás közben sajnos a kötet gerince több helyen is megtört. Mégpedig azért, amiért a Gabo és Ciceró kötetek többségének, ugyanis ennek a kiadványnak is ugyanaz a betegsége… túlságosan szűkre mérték a belső margót, ezért nehéz olvasni, nehéz kinyitni és az esetek többségében elkerülhetetlen a gerinc sérülése. Nagyon kár, nagyon nagy kár.
De ha már félig megemlítettem a szerkesztést, annak nagyon örültem, hogy igen kevés helyesírási hibára bukkantam. Juhuuuu! Viszont szerintem a leveleket Laurel kezdhette volna mindig új oldalon. Annyira gondos, odafigyelő lánynak ismertem meg, hogy szinte biztos vagyok benne, a füzetében nem folytonosan írta a leveleket, hanem mindegyiknek új oldalt szentelt.
De a történet egyszerűen zseniális. Úgy csöppenünk bele Laurel életébe, ahogy ő csöppen bele az új iskolájának életébe, úgy fedezzük fel a világát, ahogy ő talál új barátokra, szerelemre, ahogy kezd feloldódni a zárkózottsága és kezd bizalmába avatni közelálló embereket. Laurel súlyos titkot őriz, és nem tud szabadulni attól, hogy a nővére emiatt a titok miatt halt meg.
Ugyan az eredeti nyelven írt kötetet nem olvastam, ezért nem tudom százszázalékosan meghatározni, hogy mennyire sikerült jól a fordítás, de bizonyos szempontból keserédes élménynek érzem. Helyenként csodásan használja a magyar nyelvet, helyenként fantasztikusan fogalmaz, helyenként meg túl sokszor használja azt, hogy „Ja!”. Azért magyarban ennek is van egy csomó változata, szinonimája, ami ugyanúgy ki tudja fejezni azt az érzést, hangulatot, félvállról vevést, amit a nyolcvanhatodik „Ja!” már unalomig ismétel. Viszont ettől függetlenül úgy gondolom, hogy az eredeti szöveg nem lehetett egy kemény és silány minőségű munka fogalmazás szempontjából. Sőt egészen biztos vagyok abban is, hogy az írónő, Ava Dellaira életében fontos szerepet játszhatnak a költemények, mert bizony igen kitüntetett szerepe volt a történet során néhánynak.
Egészen végig, amíg olvastam Laurel leveleit az az érzés motoszkált bennem, hogy én most valójában egy igen hosszú szabad verset olvasok, aminek minden versszaka egy-egy levél, minden versszaka mást mesél el, de ahogy a végére értem kibontakozott a teljes történet, az ok-okozati viszonyok, fellebbent a titokról is a fátyol, amely jótékonyan ellepte addig. Együtt sírtam és együtt nevettem ezzel a történettel.
Közben azért meg kell jegyeznem, hogy bár nekem is megvoltak a magam simlis dolgai gyerekként és tinédzserként, azért nem játszottam olyan bolond dolgokat, mint amit ezek a fiatalok (pl. halál-játék). De generációs különbségek vannak a karakterek és köztem, az otthonainkat sok-sok kilométer választja el, másfajta nevelést kaptunk, más események befolyásolták az életünket, így nem tudhatom, hogy az ő helyükben én mit és hogy tettem volna. Abban biztos vagyok, hogy a tizenhárom-tizenhat éves korosztály erősen keresi önmagát, próbálja kiismerni azt a világot, amit addig a gyermekkor jótékonyan elfedett. Kezd belekóstolni a felnőttek dolgaiba, legyen szó akár dohányzásról, alkoholról vagy éppen a szexualitásról. Akárhogy is felnőni sosem egyszerű, sosem könnyű, és mindenkinek meg kell küzdenie ezzel.
Forrás: judyt_olvasosarok (instagram)
A sztori sokszínűsége a karaktereiben mutatkozott meg igazán. A mellékszereplők ugyanis a saját történetükbe is elkalauzoltak, megismerhettem őket és együtt aggódhattam, izgulhattam velük. Most éppen aktuális téma az LMBTQ+ és bizony ebben a kötetben szerepel két fiatal, szerelmes lány. Az egyik küzd a másikért, a szerelméért, amíg a másik önmagával küzd azért, hogy elfogadja, fel merje vállalni az érzéseit, nem csak a szűk baráti körben, hanem akár az egész iskola előtt. De Hannah és Natalie csak két mellékszereplő, akiknek megértésre, támogatásra van szüksége és legfőképpen szeretetre.
De ez, hogy „legfőképpen szeretetre” abszolút ráillik mindegyik karakterre, hiszen mindegyik karakternek megvan a saját harca, a saját érzelmi vihara, legyen szó akár Laurel szüleiről, nagynénjéről vagy Skyról és az anyukájáról.
Amit abszolút imádtam, hogy nem volt olyan karakter, amelyik egyhelyben toporgott volna. Mindegyik szép ívű karakterfejlődést mutatott fel, mire becsuktam a kötetet a köszönetnyilvánítás után. Természetesen a legnagyobb fejlődésen Laurel esett át. És ez kellett is, mert ez a kislány olyan dolgokat élt át, amiket egy gyermeknek sem szabadna. Sokszor vérzett érte a szívem.
És ott volt állandó jelenlévőnek May, Laurel nővére, akit a tinilány képtelen elengedni – De vajon el kellene? –, képtelen reálisan látni, hiszen neki mindig a nagytesó, a tökéletes és gyönyörű May marad, a példakép, akire hasonlítani szeretne. Laurelnek meg kellene találnia önmagát a levelek sorai között egy tanév alatt. Már csak az a kérdés, hogy ez vajon mennyire sikerül neki?
Elgondolkodtató, igazán lélektani történet ez, kedves Olvasók, a testvéri szeretetről, a felelősségvállalásról, sok különleges emberi érzelemről, és az útról, ami a felnőtté váláshoz vezet. Bátran ajánlom tinédzsereknek, akár tizenkét-tizenhárom éves kortól, mert nem érzem úgy, hogy bármi olyan téma lenne benne, amelyről nem hallhatnának, olvashatnának. De ajánlom felnőtteknek is, szülőknek és nagyszülőknek is, hogy lássák meg ők is azokat a generációs különbségeket. Nyissák fel a szemüket, vegyék észre, hogy egy tinédzser hiába kezd el kamaszodni, nagyon nagy szüksége van a támogatásra, a megértésre és a meghitt, bizalmi légkörre az otthonában.
Szeretettel
Judyt
Szerző
