„A fák mindig is beszéltek az emberhez. A józanabbak meg is hallották. – Az egyetlen kérdés, hogy szólnak-e újra, mielőtt eljön a vég.”
Richard Powers érzékeny öko-regénye a természetvédelem fontosságára és az erdők gazdagságára hívja fel a figyelmet.
„Az ember nem az a csúcsfaj, aminek képzeli magát. Más élőlények mondják meg, merre hány centi, azok csinálják a levegőt és eszik a napfényt. Nélkülük nincs semmi.”
A légierő rakodásvezetőjének gépét lelövik a vietnámi háborúban. A katona életét az menti meg, hogy egy fafojtó fügefára zuhan. Egy festőművész százévnyi fotóportrét örököl, mindegyik kép ugyanarról a pusztulásra ítélt gesztenyefáról készült. Egy keményen bulizó egyetemista lány hozzáér a villanyvezetékhez, bele is hal az áramütésbe, hogy azután légi és fénylények lökjék vissza az életbe. Egy hallássérült tudós fölfedezi, hogy a fák kommunikálnak egymással. Ők négyen és további öt idegen végső, erőszakos együttlétre jönnek össze, hogy megmentsék az amerikai földrész utolsó, néhány hektárnyi érintetlen erdejét.
Richard Powers regénye szenvedélyesen és elsöprő erővel mutatja be a környezetvédő aktivisták elszántságát. Az Égig érő történet koncentrikus gyűrűkben bontja ki az egymásba fonódó mítoszokat a polgárháború előtti New Yorktól a csendes-óceáni partvidék 20. század végi fakitermelési válságáig és azon is túl. Meggyőző erővel ábrázolja, hogy az emberi mellett létezik egy másik világ – hatalmas, lassú, minden részével egymásba kapcsolódó, leleményes –, de az számunkra szinte láthatatlan.
Az Égig érő történet azoknak szól, akiket elkeserít, hogy az ember önző módon pusztítja a természetet, s akik bíznak abban, hogy ez a folyamat még megállítható.
Richard Powers írói munkásságát kritikusai Jonathan Franzenéhez, Dave Eggerséhez vagy Don DeLillóéhoz hasonlítják. Az Égig érő történet, a tizenkettedik regénye 2019-ben elnyerte az irodalmi Pulitzer-díjat.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer így le fog kötni egy regény a fákról. Mindig nagyon imádtam őket, és kb. azóta álmodozom arról, hogy milyen jó lenne egy erdei házikóban élni, hogy öntudatra ébredtem. Az erdőirtás végtelenül lehangol és felháborít, és soha nem fogom megérteni, hogy lehet valakinek szíve kivágni egy többszáz/ezer éves fát, tönkretenni egy egész ökoszisztémát, aztán azzal védekezni, hogy „ültetünk helyette másikat”. Ahogy ebben a könyvben is mondják, egy telepített erdő soha nem lesz igazi erdő, és nem pótolhatja azt, ami előtte volt. Szomorú, hogy az emberiség nagy része túl hülye, önző vagy érdektelen ahhoz, hogy felfogja, nem mi vagyunk az egyetlen élőlények a Földön, és nem alakíthatjuk az egész bolygót kedvünk szerint. Vagy ha mégis, akkor meg lehet nézni a következményeit… csak sajnos sokan még mindig nem kapnak észbe.
Kellenek az ilyen könyvek, akkor is, ha a szó szoros értelmében nem élveztem. Egyáltalán nem okozott örömet vagy töltött fel, de mégis úgy érzem, hogy nagyon megérte elolvasni. Sokat adott, és szerintem igazi ébresztő olvasmány lehet azoknak, akik nem mélyültek el jobban a természetvédelemben. Engem inkább csak megerősített abban, amit eddig is gondoltam.
Maga a könyv jól van megírva, olvasmányos és szép az író stílusa, főleg az elmélkedősebb részeknél. Nagyon tetszik a felépítése, hogy a Gyökér résznél külön-külön megismerjük a szereplőket, hogy ki honnan indult, aztán a Törzs összehozza őket, a Korona az egésznek a csúcspontja, és végül a Magvakban szétszóródnak, mindenki megy a maga útján, de valamit itt hagy magából. Nekem egyébként a Gyökér tetszett a legjobban, főleg a Hoel család gesztenyefás története, de egyébként is érdekes volt látni, hogy kinek mennyire befolyásolta az életét egy-egy fás élmény.
A környezetvédős szállal kapcsolatban kissé vegyesek az érzéseim, mert egyetértettem velük, csak a megvalósítás néha kicsit sok volt. Mondjuk az feltűnt, és szerintem szomorú, hogy először csak békés demonstrációkkal meg performansz-jellegű dolgokkal próbálkoztak, és a rendőrök fordultak először az erőszakhoz. Aztán persze, hogy utána a környezetvédők is radikálisabb dolgokhoz nyúltak. Ezzel már nem tudtam volna azonosulni, de ki tudja, mit hoz ki az emberből, ha szó szerint ezer éves fákat vágnak ki alóla.
Az a baj, hogy ez a történet is csak azokhoz fog elérni, akik amúgy is nyitottak rá, és akiknek igazán kéne, azok továbbra sem fogják meghallani a fákat. Pedig bárcsak happy end lenne az égig érő történetük vége.
Szerző
- Szerkesztő
Korábbi cikkek
Könyv2022-03-30Boldizsár Ildikó: Amália álmai
Igaz történet alapján2022-03-16Jung Chang: Vadhattyúk
Könyv2022-03-02Leïla Slimani: Altatódal
Könyv2022-02-02Sarah Winman: Csendélet
