„A kezdetekben, Lucifer, az angyal kiűzetett a Paradicsomból és arra ítéltetett, hogy egy örökkévalóságon át irányítsa a Poklot. Mígnem úgyhatározott, hogy szabadságra megy.” Ezek a Lucifer sorozat bevezető és megalapozó gondolatai. Elég bizarr alap ahhoz, hogy felkeltsék az érdeklődésem, akkor még aligha tudtam; a későbbi egyik kedvenc sorozatom iránt.
Idén harmadik alkalommal fogtam neki a Lucifernek, mindezt jelenleg azért, hogy most, hogy megjelenit az 5. évad 2. fele is a Netflixen, teljes pompájában élvezhessem a műsort. Így ezen évadot kevésbé az újdonság varázsának szempontjábó, mint a jóismerősi szolidalitás szemszögéből értékelem.
A Lucifer pilotja véleményem szerint erős, megkapó és – eddig – kiváló megalapozója a sorozat későbbi részeinek, évadjainak. Adott az ördög (Tom Ellis), aki pokoli csábító, de beleun abba, hogy halhatatlanságát az apja (Isten) által rámért munkával töltse, vagyis a bűnös lelkek sanyargatásával, ezért Los Angeles-be költözik, hogy night club tulajdonos milliomosként a nőknek, szórakozásnak és az ördögi alkuknak éljen, amelyekben valóra váltja a hozzá fordulók vágyait, egy későbbi szívességért cserébe. Egy ilyen alku beváltása alkalmával, mikor védence gyilkosság áldozata lesz, keresztezi az útját az elkötelezett és komoly Chloe Decker nyomozóval (Lauren German), akivel előbb riválisként, később szövetségesként kezdenek nyomozni az ügyben. Lucifer érdeklődését pedig felkelti a nyomozónő, aki különös módon immunis angyali (ördögi) adottságára, hogy felszínre hozza legbelsőbb vágyait. Első közös ügyük után pedig a páros inkább Lucifer, mint Chloe vágya szerint, de társakká avanzsálnak, hogy együtt nyomozzanak Los Angeles gyilkosai után.
Bár a sorozatban erős a krimi vonal, legalább ennyire erős a lélektani vonala is, amely egyrészt főhősünk konkrét pszichológiai tanácsadását és személyiségfejlesztését jelenti, másrészt az ugyancsak jelentős romantikus szálat és természetesen a vallásfilozófiai vonalat is, amelyet egy olyan sorozatban, amely Lucifert, az ördögöt választja címszereplőjének, aligha lehetne megkerülni. Bevallom, eleinte tartottam is tőle, hogy hogy tudnak szerethető karaktert faragni az összkultúrális főgonoszból, de ezt a kérdést egy frappáns huszárvágással oldották meg az alkotók; Lucifer az, aki bünteti a gonoszt, nem pedig a gonosz maga. Ezzel pedig számomra igazán izgalmas távlatokat nyitottak a sorozat lélektani oldalában, hiszen akár a coachingot, akár a pszichológiát nézzük, a személyes felelősség mindkét esetben kiemelten fontos, Lucifer pedig számos alkalommal hangsúlyozza a sorozatban: ő soha senkit semmire nem kényszerít, pláne a gonoszra nem.
Ha már a lélektannál tartunk, számomra kifejezetten kellemes a sorozat pszichoterápiás vonala, mert szerencsére képes magát a folyamatot hozzávetőlegesen hitelesen ábrázolni és bemutatni, és bár a sorozatra jellemző könnyed humorra fűszerezi, még azt is sikerül többé-kevésbé hitelesen illeszteni a folyamatba, és mindenképpen hitelesen hozzárendelnie a karakterhez.
A sorozat krimi-része hagy némi kívánni valót maga után, hiszen ennyi felé osztva a cselekményt, talán idő sincs igazán mélységében kidolgozni egy-egy részben ezt a szálat. Mindazonáltal számomra nem zavaró az, hogy az esetfeltárás és nyomozás nem vetekszik a CSI mélységével-e téren, hiszen számomra tökéletesen ellensúlyozza ezt mindaz a többlet, ami így viszont belefér a sorozatba, noha a romantikus szálat Lucifer és Chloe között sajnos többé-kevésbé tinidráma szinten sikerül csak mozgatni.
Az első évadban a karakterek fejlődése számomra kevésbé mérvadó, jelenleg mintha inkább még az útkeresés és az alapozás időszakát élnénk, noha Luciferen kívül kapunk még néhány szerethető karaktert, mint pl. Mazikeen (Lesley-Ann Brandt), Dr. Linda Martin (Rachael Harris), Trixie (Scarlett Estevez), Daniel Espinoza (Kevin Alejandro) és Amenadiel (David Bryan Woodside), akik – talán Trixie-t leszámítva, aki gyerekszínészként sokszor inkább csak kellékként van jelen, sajnos – mind-mint keresztülmennek a maguk jellemző kérdésén, aprócska kis karakterfejlődésén és ez egy 10 részes évadnál szerintem elegendő.
Ami talán hátulütője lehet az évadnak, hogy bár van egy egyértelmű és az első résztől tudatos főszál az évadban, csak valamikor az 5-6. rész végén áll pályára az évad e téren, nem olyan tudatosan és simán épített, mint azt talán elvárhatnánk, emiatt van egyfajta ütemváltás az évad felénél, ami azt a benyomást kelti a nézőben, mintha az alkotók csak út közben találták volna ki, merre is szeretnék elvinni az első részekben elhintett gondolatokat, így megfosztva a nézőt a bennfentesség érzésének egy részétől, ez pedig kevésbé szerencsés.
Mindazonáltal ezért a kellemetlenségért bőséges bőven kárpótol az, hogy a sorozat végig rendkívül szórakoztató, számomra élvezetesebb, mint egy standard normális sit com, és kifejezetten élvezetes – ugyanakkor nem tiszteletlen módon – használnak ki minden lehetőséget a vallási keretben való poénkodásra. Úgyhogy, bár ezzel már nem árulok el semmiféle titkot, én nagy élvezettel fogtam bele a 2. évadba az első után és ezt ajánlom másoknak is.
Szerző
-
Szerkesztő
“Ha az elme gondolatokra éhes, legyenek éles fogai” – mondja Volys a sárkány a Bamarre hercegnőiben.
Korábbi cikkek
Film2021-12-0410 vidám film déli depresszió ellen
Akciófilm2021-08-24Lőpor turmix (2021)
Évadértékelő2021-08-08Lucifer az Újvilágban – 5. évad kritika
Dráma sorozat2021-06-10Lucifer 1. évad – évadértékelő
