Akkor mindig bulis tud lenni egy anime, hogyha vannak benne középsulis bandák, sok bunyó, nem kevés tisztelet és büszkeség, némi románcal és humorral nyakon öntve. Na, ennek egy remek egy elegye a Tokyo Revengers.
Főhősünk, Takemichi Hanegaki egy átlagos srác volt, egészen addig amíg rá nem jött, hogy egyik pillanatról a másikra visszament az időben. Egészen pontosan 12 évet, középiskolás korába ahol találkozott régi delikvens haverjaival. Amint pedig ez realizálódik benne eldönti, hogy megmenti annak a személynek az életét, aki a legtöbbet számít neki; iskolai szerelmét Hinata Tachibanát. Ennél a pontnál mondjuk valami elkezdte bennem nyomni a satnya ideget, hogy most hagyjam abba a sorozatot – a nagyon első epizódnál – de mivel hallottam hírét igazi vagány arcoknak is, így maradtam.
És nem bántam meg egy percét sem! Na jó, azt igen amikor Takemichi beszél – nagyjából bármiről -, de mivel eltűnt az éterben két megmentő csillag, név szerint Sano „Mikey” Manjiro és hűséges jobbkeze Ken Ryuguji alias Draken – így nem mondtam le a sorozatról. Ez a két arc mentette meg nekem a Tokyo Revengers, melléjük később felsorakoztak az olyanok mint a morcos Keisuke vagy éppen a mindig mosolygó Nahoya. Igazából, ha úgy vesszük a Tokyo Manji Gang egy nagy verekedős, de baráti hangulatú család. már amikor éppen nem mást vernek el, de az itt most lényegtelen.
Az egyetlen baja számomra a Tokyo Revengers-nek az maga főhős. Igen, még mindig finnyás vagyok erre és bárkivel ringbe szállok azért, hogy Mikey (és Draken) az igazi hősei ennek a történetnek. Mert ahogy jobban belegondoltam, Takemichi öntudatlanul is, de eléggé öncéluan használja az erejét. Lehet megmenti vele a szeretteit, mert az jó és a barátság és a szerelem ereje mindent visz – de abba egy pillanatig nem gondol bele, hogy kikre hathat rosszul az, hogy megváltoztatja a jövőt. Mert csak a saját céljait – amik valóban nemesek, azt aláírom – nézi és a körülötte lévőket. Bár utólag belátom, hogy érzelmi támogatást nyújta állatként (és boxzsáknak) remekül megállja a helyét.
Ez abban az esetben még hihető is lenne, ha egy olyan kaliberű karakterről beszélnénk mint Nezumi (Juuni Taisen), aki Takemichiéhez némileg hasonló erejét a lehető legjobban és taktikusan használja fel – de ő mondjuk egy szakavatott gyilkos, Takemichi meg csak egy átlag Joe.Néhányan említették még Re:Zero-t az ereje kapcsán kapcsán is – mondjuk innen már tudom, hogy miért irritál mindkét főhős – és tényleg belátom, hogy nagyon könnyen egymást testvérei lehetnének Subaruval.
Az anime láttán egyből neki is estem az alapjául szolgáló mangának, és hol szakadtam a nevetéstől, hool meg sírva törtem el majdnem a képernyőt egy szomorúbb jelenetnél. A felszín alatt nagyon sok kimondatlan dolog lapul meg, amit a karakterek néha még akkor sem mondanak ki maguktól, ha éppen a biztos halállal néznek szemben. Erre van ugye Takemichi , hogy még azelőtt ezeket a dolgokat kisajtolja belőlük, mielőtt még teljesen felemészti őket – és így már érthetővé válni, hogy Mikey miért kezdte el kedvelni a kölköt.
Ami jó ebben a sorozatban, hogy itt senki sem szuperember – mármint a szó misztikus vagy fantasztikus értelmében, legalábbis eddig. Manjiro és a hozzá hasonlók nemcsak a testüket edzteték, hanem az elméjüket is – amit sokan elfelejtenek – és nem szórakoznak. Ha megsértik őt vagy a hozzá közel állókat, akkor jobb esetben két lehetőséged van; vagy sűrű bocsánatkérések és némi verés után el van nézve – vagy a kórházban térsz magadhoz.
Eddig imádom mind a sorozatot, mind az alapjául szolgáló mangát és remélem szintén sokakat megfogott ez a mély tartalommal rendelkező, időben ugráló,lelki segélyszolgálatnak is elmenő bandaháború balett.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
