A sorozat második darabja bár önmagában is elsőrangú módon megállta a helyét, azt egy pillanatra sem feledtette el, hogy attól még a galaxisunk és ezzel együtt minden benne lévő élet nagy bajban van, és Shepard akciója csak késleltette azt, ami most a 3-ban teljesedik ki.
Fél évvel vagyunk azután, hogy a Begyűjtők bázisát sikeresen tropára vertük. A banda szétszéledt Shepard pedig házi őrizetbe került a földön. Aztán persze, mivel a fejesek közül – sem emberi, sem idegen -nem hallgatott rá így a Kaszások támadása hatalmas károkat okoz bolygók szerte. Persze mi a földért indulunk elsősorban a csatatérre, hogy valamennyit megmentsünk kedvenc sárgolyónkból és a többiből is, hiszen egyedül egyik nép sem ér semmit a Kaszások és csatlósaik végeláthatatlan serege ellen.
Szerencsénkre korábbi jó társunk Liara jó úton halad afelé, hogy megtalálja a Kaszások kiirtására használható szuperfegyver teljes tervrajzát. Ez mind szép és jó, de ugye a Cerberus sem tétlenkedik, és – ha ez egyáltalán lehetséges – az Illusive Man tettei még radikálisabbak, mint korábban. Nem kérdés, hogy ő is a legendás Protean fegyver nyomába van és korábban a kvázi feltámasztásunkra költött rengeteg pénz ellenére most szívesen gondolja Shepardet “feláldozhatónak” és nem rest végezni velünk, ha az útjába állunk. Amit persze megteszünk.
Cselekményről most igazából olyan értelemben nem tudok rendesen írni, hogy az események láncolata aszerint változik, hogyan hozunk meg bizonyos döntéseket – amit pedig tovább színez az, hogyha a korábban játszott karakter lett áthozva a Mass Effect 2-ből. Persze vannak elkerülhetetlen események, beszélgetések, halálozások, de a történet nagyrészét a mi jelenlegi (és persze korábbi) cselekvéseink döntik el.
Az új lehetőségek is (haderő toborzás) elég hatásosak, de még sokszor igy is keserédes egy-egy döntés amit meg kell hozni? Segíteni a kroganaknek vagy teljesen haljanak ki? Visszaszerezni a Quarianoknak az otthonát vagy sem? A 2 is elég darkos volt bizonyos pontjain de a hangulat az itt, a háromban éri el a tetőfokát. Shepard is – ha jól megnézzük – józanságának a határán van, erősödő PTSD-je is egyre jobban megzavarja a realitásérzékét. A legtöbb embert az kapásból padlóra küldené, de az ex-specter tudja, hogy több forog kockán, mint az ő épsége.
Ez pedig a legnagyobb erőssége ennek a játéknak; emberi. Képes elérni azt a játékosokkal hogy valósan megéljék a döntéseik súlyát – legyen az jó vagy rossz – és hogy a döntéseket nem lehet visszavonni. MIndenki úgy cselekszik, ahogy akar de annak meg is lesznek a következményei.
Az új karakterek közül Javik volt az, aki a legtöbb színt hozta az amúgy sötét világba. Mint az egyetlen élő és többé-kevésbé józan prothean, aki már átélt egy harcot a Kaszások ellen és ő népe önjelölt eszköze a bosszúra. Nem látja a potenciált a számára primitív fajokban (asari, salarian, ember), az egyetlen akiben bízik, az Shepard. Ez mondjuk elmondható a teljes csapatról is, de Javik azért érzi jobban a “kötődést” hozzá, mert magához hasonlóként tekint rá. Elvégre mindketten népeik reményei (legalábbis, Javik csak volt) a Reaperekkel szemben.
Bár a 2 marad az abszolút kedvencem a szériából, a 3 is megéri a pénzét. Bár a lezárás hagy némi kellemetlen szájízt, ennek ellenére azt tudom mondani, hogy megérte. Nem lehet minden szép és cukormázas happy ending, de nem is kell totális apokalipszis. Emberi. Ez itt a kulcsszó.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
