„Vannak dolgok, amelyek megtörténnek, és nem hagynak maguk után érzékelhető nyomot; nem beszélnek és nem írnak róluk, mégis nagyon nagy tévedés lenne azt hinni, hogy az őket követő események tőlük függetlenül alakulnak, mintha ezek a dolgok soha nem is történtek volna meg.”
A Booker-díjas, 1001 könyv listán is szereplő Mindenem egy elképesztően összetett, sokrétű regény. Igazi gyönyörteli lubickolás az intertextualitás tengerében.
Roland Mitchell irodalomtörténész Randolph Henry Ash költő egy meg nem nevezett hölgynek írt levelére bukkan. Megtorpant karrierjén lendítene, ha kiderítené a rejtélyt: ki a címzett, és milyen kapcsolatban voltak? Nyomozása során kollégája, Maud Bailey segítségét kéri, aki a címzett, Christabel Lamotte költőnő életének és munkásságának szakértője. Mindent tudnak a szerzőkről. Vagy mégsem? Kit illetnek a felfedezett új dokumentumok? És mit meg nem tesznek értük pénzes gyűjtők?
Hogyan alakult a Viktória korabeli tiltott szerelem sorsa, és könnyebb-e Rolandnak és Maudnak közeledniük egymáshoz a dicsőségéhes akadémiai körök huzakodása közepette?
A Mindenem elnyerte a legrangosabb brit irodalmi kitüntetést, a Booker-díjat; 2002-ben megfilmesítették (magyar címe Költői szerelem). A Times irodalmi szerkesztői a lap megjelenése (1923) óta kiadott 100 legjobb angol regény közé sorolták.
Imádom az ilyen összetett könyveket, ahol már azt sem tudom, hogy tulajdonképpen mit is olvasok. Viktoriánus költők, mesék, romantika, művészettörténet, filológia, preraffaeliták, feminizmus, nyomozás, posztmodernizmus… hmm, igazi csemege a bibliofil bölcsészlelkeknek. Kicsit nehezen emészthető, de azért jól esett, miután a túlterhelt agyam megpihent és feldolgozta ezt a renegteg információt és barokkos körmondatot.
Hihetetlenül összetett regény, Byatt minimum egy virtuális pukedlit / hajlongást / kalapemelést megérdemel, amiért ezt ilyen színvonalasan össze tudta hozni. Mintha egyszerre vagy három-négy könyvet írt volna. Ráadásul tényleg olyan, mintha a két költő, Christabel és Ash műveit két különböző ember írta volna, olyan jól el lehet különíteni a stílusukat. Simán elhittem volna, hogy tényleg léteztek ők is, meg Sabine és Blanche, Christabel unokatestvére és barátnője is, akiknek szintén belekukkanthatunk a naplójába vagy levelezésébe, megint más stílusban.
Ezek után szégyen és gyalázat, hogy ilyen csapnivaló a magyar kiadás. Nem a fordítással van baj, az szép, de tele van elírással meg betűkihagyással. És a „Jane Austin” még mindig kiakaszt, pedig nem ez az első könyv, amiben találkoztam vele.
Ugyan a kerettörténetért nem voltam oda, de ezért teljes mértékben a karaktereket hibáztatom, ugyanis Roland és Maud, a két kutató elég ellenszenves volt nekem, nem is érdekelt, mi van velük, a problémáikat is túllihegettnek éreztem. Viszont mégiscsak Roland találja meg a leveleket, és ők ketten fedik fel a múlt szövevényes titkait, szóval valamennyire muszáj szimpatizálnom velük.
Szerintem mindannyian álmodoztunk már róla, hogy milyen lenne valami fantasztikus irodalomtörténeti (vagy bármilyen) felfedezést tenni, szóval ez a része nagyon megfogott. Boldogan vetettem bele magamat velük együtt Christabel és Ash levelezésébe és életművébe. Az külön üde színfolt volt, hogy mohó kis molyok módjára nem sorban olvasták a leveleket, hanem rögtön elcsaptak az utolsóra, így tudtuk a végkimenetelt, csak az odáig vezető utat kellett felderíteni.
Christabel és Ash visszafogott, mégis szenvedélyes szerelmét viszont imádtam, amúgy is odavagyok a levelezős romantikáért. A lelkes gondolatjelezésük mondjuk az agyamra ment, de egy idő után vagy megszoktam és immunis lettem, vagy visszavettek, mert a végén már fel sem tűnt. Meglepő módon nem csak az ő kapcsolatuk, hanem Ashé és a feleségéé, Ellené is nagyon megfogott, van valami szép a visszafogott finomságában.
Nagyon sok izgalmas kérdést vet fel a szerző, főleg az alkotásról, a szerelemről, a birtoklásról (tárgyakra, szellemi javakra és kapcsolatokra vonatkozóan is) és az emlékezetről; tényleg érdemes kicsit elnyammogni egy-két gondolaton. A stílusa és az összetettsége miatt amúgy sem egy olyan könyv, amin két nap alatt végigsuhan az ember, de én még fél napot kotlottam rajta a befejezése után is, mire egyáltalán össze tudtam hozni néhány értelmes gondolatot. És fura módon olvasás közben sokszor kifejezetten idegesített, elegem volt belőle, néha már egyenesen azt kívántam, hogy bárcsak vége lenne már, de most mégis szinte csak pozitív dolgok jutnak eszembe róla. Igen, néha szívesen a sarokba dobtam volna, ha nem lenne ilyen szép – és persze könyveket amúgy sem bántunk -, de mindezek ellenére úgy érzem, tényleg gazdagabbá tett, és ez a lényeg. Megértem a Booker-díjat és az 1001 listás helyét is.
Szerző
- Szerkesztő
Korábbi cikkek
Könyv2022-03-30Boldizsár Ildikó: Amália álmai
Igaz történet alapján2022-03-16Jung Chang: Vadhattyúk
Könyv2022-03-02Leïla Slimani: Altatódal
Könyv2022-02-02Sarah Winman: Csendélet
