Egy szép, decemberi napon (na, jó, hideg volt, én meg síkideg, és még a Messenger is szarakodott) ajándékvásárlási célzattal betértem a Könyvudvarba. És ahogy az ilyenkor lenni szokott, nem csak másoknak szánt könyvekkel távoztam: sikerült beszereznem Brigitte Riebe Holdistennőjét (ami egy tökéletesen középszerű történelmi románc, de istenként tisztelt macskák vannak benne, szóval azért élveztem) és Lori Handeland Shakespeare, a halhatatlanját. Ez utóbbi egy csavaros, eszes, sötét történetnek ígérkezett vámpírokkal, zombikkal, meg, ahogy a cím is mutatja, William Shakespeare-rel (legalábbis a hátsó borító ezt állította). Tudom, tudom, ez már alapból ingoványos talaj, de a zombis Rómeó és Júliáról (Eleven testek) is azt hittem először, hogy baromság, aztán a filmről kiderült, hogy, a főszereplővel ellentétben, tele van élettel, a könyv meg egészen megdöbbentő filozófiai mélységekbe ás, sőt, a Büszkeség és balítélet meg a zombik is kifejezett meglepetés volt, úgyhogy naivan, ártatlan lelkesedéssel estem neki a könyvnek. Végül is, vámpírok, meg Tudor-kori Anglia volt benne, amikért alapból odáig vagyok (meg pont akkor olvastam újra az Éjszaka árnyait, ami szintén Tudor-kor és vámpírok, és azt a könyvet szeretem szimplán úgy emlegetni, hogy my happy place), szóval úgy voltam vele, hogy ez rossz már nem lehet. Egek, hogy én mekkorát tévedtem!
Szóval adott egy vámpír William Shakespeare — aki nem is sima vámpír, hanem nekromanta vámpír, vagyis tud zombikat csinálni, meg látja a szellemeket, akik sorra látogatják meg, hogy elmondják neki az élettörténetüket, Will meg darabokat ír ezekből a sztorikból. Will amúgy nagyon idős vámpír, kicsit már bele is fáradt a vámpírlétbe, vért sem szívesen iszik (ha meg rátör a vérszomj, kiskutyákra gondol. Eskü, azt mantrázza, hogy „kutyuli, kutyuli, kutyuli”), meg zombikat sem csinál már. Ja, meg amúgy a fajtájának tagjait általában nem érdekli, milyen nemű személlyel fekszenek össze, de ő csak csajokra gerjed. Ezt nagyon fontos előre leszögezni, mert no homo (nyugi, lesz ez ennél még rosszabb is). Aztán ott van Kate Dymond (Dymond. Ezt azért ízlelgessük: Dymond. Tizenkét évesen jobb neveket adtam a karaktereimnek), egy jómódú, nemesi rangra pályázó kereskedő lánya, aki fogságba esett egy szerelem nélküli házasságban. Szerencsére azonban az ura az év nagy részét a virginiai ültetvényükön tölti, szóval Kate éjszakánként ki tud szökni a házból, hogy végezze a dolgát. Kate chasseur, vagyis zombivadász (megátalkodott Macbeth, nem hiszem el, még ezt is elszúrták, a chasseur hímnemű főnév, Kate meg csaj, uram atyám…), szóval éjszakánként London utcáin írtja az élőhalottakat. Erre mellesleg a nounou-ja, vagyis dajkája tanítottak, aki amúgy haiti fekete nő volt, aki még a sztori kezdete előtt meghalt (mondtam, hogy lesz ez még rosszabb is: nemcsak a mammy-sztereotípia, vagyis a fehér úrinő gondját viselő, alázatos és hűséges fekete anyafigura/szolgáló tűnik fel, hanem rögtön temetjük is a karaktert). Aztán persze Willt és Kate-et összesodorja az élet, ripsz-ropsz egymásba szeretnek, és… történnek dolgok? Mármint azt hiszem, történnek dolgok. Zombik tuti vannak, akik néha feltűnnek, de amúgy ha fegyvert tartanának a fejemhez, akkor sem tudnám visszamondani, hogy mi történik a regény közepén, azon kívül, hogy a két szereplő gyakran tart pásztorórát (amúgy a könyv eleje még egészen reménykeltő, a vége meg bőszen pusztította az agysejtjeimet). Azt hiszem, az agyam blokkolta a traumatikus emlékeket. Persze egy ponton (úgy kb. a könyv 80%-nál) a szerzőnő észbe kapott, hogy hoppá, ide kéne valami gonosztevő, és gyorsan behozott egyet (komolyan, Willék random meghallják, hogy valaki egy gyanús alakról beszél a kocsmában, és a fejezet végére meg is találják), de ez már végképp veszett fejsze nyele, mert addigra a narratíva akkora gödröt ásott magának, hogy abból még egy profi mentőcsapat sem tudná kiszedni.
(Azt hiszem, ezen a ponton felmerül a kérdés: ha ilyen vacak ez a könyv, akkor ugyan miért olvastam végig? A válaszom: őszinte dacból, csakazértis alapon. Az agysejtjeim nem köszönték meg.)
Tudom, már így is elég egyértelmű, hogy a Shakespeare, a halhatatlan egy tömegkatasztrófa és egy szemeteskonténer-tűz szerelemgyereke, de azt hiszem, mégiscsak illene szolgáltatnom valamiféle elemzést.
Kezdjük talán ott, hogy a jó történelmi fikció, beleértve a jó történelmi fantasyt is, ismérve, hogy nagyon flottul tisztában van az adott kor miliőjével—csak akkor tudod hitelesen felrúgni a szabályokat, ha betéve tudod azokat. Ha szabad kicsit elkanyarodnom, ezért is ragadt annyira magával az Éjszaka árnyai, hiszen az írónő, Deborah Harkness amúgy történész, aki ezzel a korszakkal (is) foglalkozik, és a tudását felhasználta az írásnál. Jó, persze, ő a tudományok fejlődésére koncentrál, engem meg speciel a divattörténet érdekel, ezért kiszúrom, hogy a ruhákat illetően rossz a terminológiája (attól függetlenül, hogy a ruhaleírásokhoz korabeli portrékat tanulmányozott), de ettől függetlenül olyan részletgazdag környezetet kreál, hogy az olvasó tényleg úgy érzi, mintha a szereplőkkel együtt visszautazna 1590-be. Ezzel szemben Handeland a „szarni bele” filozófiai iskola tanítását követte. Valami megmaradhatott talán még a gimiből, amit talán megtoldott egy gyors guglival, de a történelmi kutatómunka itt véget is ért. (És ebben a gyatra munkában az fájt a legjobban, hogy a rosszindulatú, megalapozatlan pletykát, miszerint Boleyn Annának hat ujja volt, viszont tényként kezeli.) Aminek hála a Shakespeare, a halhatatlan világa elképzelhetetlenül pongyola, a kor társadalmi struktúrájának mindenféle kiaknázása nélkül. Mondjuk minek is lepődők meg—az egész könyv pongyola.
Aztán ott van a nyelvezet, ami megint csak tizenkétéves énmagam írói szárnypróbálgatásaira emlékeztet. Csakhogy én egy kis csitri voltam, alulfejlett prefrontális kéreggel, Handeland meg egy felnőtt, publikált szerző (ami azért elég rémisztő, ugyanakkor meg biztató is, mert ha neki sikerült…). A mondatok kuszák és/vagy fájóan rövidek, a párbeszédek egyszerre üresek és giccsesek. És mindenen csak ront, hogy a szöveg tele van tűzdelve Shakespeare-idézetekkel. Értsd: a szereplők néha random jambikus pentameterre váltanak, vagyis egy az egyben megváltozik a beszédregiszterük (ami hihetetlenül hiteles), és ez olyan hatást kelt, mintha egy Fásy Zsülike dal közben egyszer csak felszólalna Celine Dion. Mondjuk ebben azért a fordító is sáros (bár megértem. Van az a pont. Tudom, én is jártam ott, ahol már édesmindegy, hogy Kings of Leon vagy Oroszlánkirály), főleg azért, ahogy I. Erzsébetet szólaltatja meg: a királynő kizárólagosan tegező mondatai minden tekintélyét aláássák.
A legnagyobb gyalázat mégis talán a szereplők ábrázolása. Mind Kate, mind Will tökéletesen üres és felszínes, és gyakorlatilag zeró jellemmel rendelkezik azon kívül, hogy: 1, zombikat akarnak ölni és 2, kamatyolni akarnak egymással. A „főgonosz,” Guy de Negromante (a nekromanta pasi, hú, de szellemes) még karikatúrának is kevés. Kate félsüket dajkájától a falat kapartam (ő most comic relief akart volna lenni? Mert ha igen, akkor nem jött át), a királynő meg… hagyjuk. Más említésre méltó szereplő meg nem volt.
Az örök szabály, hogy egy jó narratívában a szereplők még mindig logikusan, életszerűen viselkednek — legalábbis az adott miliőben. Más szavakkal: a zsáner befolyásolja a szereplők viselkedését, vagyis a karakterek máshogy fognak reagálni egy szituációra egy középkori királyi udvarban, és másképp egy űrhajón. Handeland azonban valószínűleg hiányzott az írósuliból, amikor ezt tanították, mert látszatra az ő írói alapelve a következő: a karakterek ahogy esik, úgy puffan-alapon viselkednek. Mindenki random ott van, ahol lennie kell, logika, ok-okozat nincs. A zombik szabadon mászkálnak a színházba, egy darab egy délután alatt készül el, egy másik alatt meg be is tanulják, a beugró színészek meg próba nélkül tudnak mindent. (Érzitek, hogy fáj?) A hajamat nagyjából ott kezdtem el tépni, amikor Will összefutott egy gazdasszonnyal, aki felismerte, és rögtön rá akarta tukmálni a darabot, amit ő írt, és közben arról faggatta Willt, hogy mennyit fog érte fizetni. Aztán ezt a nőt két bekezdéssel később széttépték a zombik, mert az olyan hű, de vicces. Minden lélekjelenlétemet azonban ott vesztettem el, és törtem ki kétperces szitok-monológban, amikor a regény „tetőpontján” az éppen haldokló Shakespeare—most kapaszkodjatok meg—1592-ben kitalálja a Star Warsot. Nem vicc. Nem, tényleg nem az.
De hogy ne csak negatívumokról beszéljek: két dolog tetszett a regényben. Az első az, hogy az egyszeri londoni polgárok a zombikat pestiseseknek nézik, ami azért, lássuk be, ötletes, és jó magyarázatot ad arra, hogy miért nincs zombi-pánik (arra azonban ne, hogyan jut be egy egész zombisereg a színházba feltűnés nélkül, de ezt engedjük most el. A másik pedig — oké, a másik spoiler, de most őszintén, ezek után kinek van kedve még elolvasni? Szóval a másik a lezárás: Will tervet eszel ki, hogyan szabadítsa ki Kate-et a házasságából, ez pedig nem más, mint a Rómeó és Júliából ismert, tetszhalált okozó méreg. Mire a könyv utolsó sorában a szereplők felteszik a körtői kérdést: ugyan, mi sülhetne el rosszul? Ezt a kis iróniát teljes mértékben adom, szóval ezért jár a pont.
Most komolyan írjak összefoglalót? A Shakespeare, a halhatatlan az egyik legrosszabb, legostobább, legbugyutább könyv, amit valaha olvastam, pedig azért olvastam én szennyet rendesen. Ezt pedig most, elcsépelt frázissal élve, elolvastam, hogy nektek ne kelljen.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
