Avagy elsőre nem is akartam nekiállni úgy, hogy a Arc-V okozta szomorúság – nem, nem azért mert rossz volt – még koránt sem múlt el. De mivel a széria ezen darabja egy,a korábbiaktól eltérő főhőssel kecsegtetett így úgy éreztem – utánam a vízözön! Lássuk milyen is a Yu-gi-oh szám szerint hatodik (és korántsem utolsó) szériája, a Yu-gi-oh! Vrains.
A történet szerint ismét egy olyan világban vagyunk, ahol a látványos párbajozás megélhetési formának bizonyul, de a Vrains-ben nem a szabadban megy a párbajozás hanem az online térben, javarészt avatárok által. Ez a világ azonban bajban van, ugyanis az online téren két erős frakció ütközik egymásnak; a látszólag a rendszert védő SOL és a Hanoi lovagjai nevű banda. Utóbbi eléggé a bögyében főhősünknek, Yusaku Fujikinek, ugyanis az elsőre cinikus, nem törődöm sráccal valami olyasmit tettek, ami miatt masszív ptsd alakult ki nála – és a párbajozást sem élvezi.
Yuseié-hez (A 5D’s széria főhőse) mérhető zsenijét arra használja, hogy levadássza a Hanoi embereit, ám jószerével csak kishalakat fog ki, egészen addig, amíg egy kóbor mesterséges intelligencia miatt – amire mind a SOL, mind a Hanoi emberei vadásznak – Yusaku (alias Playmaker) a figyelem középpontjába nem kerül. Innentől persze nincs megállás; jönnek a nagy, epikus harcok és a szívszorító drámai elemek. Mert azokból lesz bőven, nekem elhihetitek.
Eleve a főhős azzal indít, hogy az emlékei egy nagy részétől erővel megfosztották és nagyjából Batman életmódban vadássza az ellenfeleket. Yusaku amúgy is egy érdekesség itt a többi főhős srác után. Ha most nem a korábbi Yu-gi-oh hősöket vesszük alapul, akkor leginkább Sheldon-hoz tudnám hasonlítani; mindketten közel verhetetlen zsenik a maguk területén, a szocális életük jelentős része a nulláéval vetekszik, amihez hozzátársul eléggé szókimondó és megrögzött jellemük. Valamint a hármas szabály Yusaku esetében is játszik.
És itt ismét meg kell állni egy pillanatra. Eddig ugyanis nem volt még olyan Yu-gi-oh hős, aki nem szerette a párbajozást – az más kérdés, hogy Yuma eleinte béna volt benne, de imádta. Yusaku is szerette, a vele történtek hatására jobbára már csak nyűgnek és a Hanoi elleni harc legjobb formája – ez persze később valamennyire változni fog, de maga az a tény, hogy nem úgy gondol a párbajra mint életet kb egyetlen értelmére elég furcsa.
Az is remek, hogy a főhősnek nem csak a barátság ereje segít. Külön tetszett az, ahogyan eltért a tipikus főhős és kötelező oldalborda, fontosabb női szereplő kapcsolata; míg Tea, Yuzu és Kotori a kezdetektől fogva Yugi/Yuma/Yuya oldalán voltak mint barátok, Aki és Alexis pedig később váltak Yudai/Yusei társaivá, addig Yusaku és Ai kapcoslata sokkal inkább egy kölcsönös előnyökön alapuló, de folyton csak professzionális szinten tartott ismeretség/szövetség.
Az egyetlen dolog, amitől az égig húztam a szemöldököm, az maga az idézés módszere. Szerintem a pendulum idézés után adtam fel azt, hogy meg fogom érteni az újabb stílusokat és ez a Vrains be se változott. Halvány gőzöm sincs az egész hóbelebancról, konkrétan cyber hullámokat szörfölnek meg és aki veszít, annak a kicsi avatárja kikerül a térből. A motorokkal se voltam (5D’s) kibékülve, de ez messze nagyobb baromság.
Ahogyan anno a Zexal ellen ágaskodtam és a főhős miatt dobtam is volna a kukába az egészet, a Vrains legalább annyira mentette meg a helyzetet. A párbajok kivitelezésével még mindig nem vagyok kibékülve, de maga a történet és a karakterek bőven kárpótolnak érte.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
