Egy kis kihagyás után örömmel jelentem, hogy folytathatom a karantén alatt megjelent metál albumok kivesézését. Ezúttal egy igen különleges lemez került az asztalomra, ugyanis a szimfonikus metál kiemelkedő alakja, a holland Epica új szerzeménnyel rukkolt elő. Az Omega névre hallgató albummal szemben iszonyatosan magas elvárásaim voltak, főleg az elődje, a The Holographic Principle hallatán. Ezt az általam feltett lécet a Simone Simons és Mark Jansen által vezetett csapat kacagva ugrotta át, és egy olyan mesteri alkotást eresztettek a nagyvilágba, ami egyből a kedvenceim közé férkőzött.
A holland alakulat minden korongját egy rövid, ének nélküli darabbal vezeti fel, ami megadja az alap hangulatot, aztán pedig szinte egybefolyik az azt követő nótával. Ezúttal Jansenék az Alphával még jobban betaláltak: egy aránylag egyszerű kis intróról van szó, ami témáját tekintve az Abyss of Time fő dallamára támaszkodik, és olyan hirtelen mégis tökéletesen folyik egybe azzal. Az első kislemezes nótát egy újabb külön megjelentetett szám követi: a The Skeleton Key roppantul melodikus kórusát tökéletesen ellensúlyozzák a kőkemény verzék. A sorban a személyes favoritommá vált Seal of Solomon jön, ami az énekkarral megtámogatott refrénjével, valamint keleties hangzásvilágával lopta be magát a szívembe. A Gaia sem hagyja nagyon pihenni a hallgatóságot, hiszen Simons könnyed énekét mind-mind brutális témák övezik. A Code of Life még magasabb szintre emeli a korábban bevezetett keleties betétet, és ugyan számomra a kórus picit gyenge a dal többi részéhez képest, túl sokat nem von le az élvezeti értékéből.
Az album második felét a már korábban megismert Freedom nyitja, ami szintén egy olyan darab, ami egy pillanatra sem ül le. Ezután következik a korong – és talán a banda történetének is – leghosszabb száma, a Kingdom of Heaven Pt. 3. Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, ez az Epica magnum opusza: egy csaknem tizenhárom és fél perces mesterműről van szó, ami néhol olyan fordulatokat vesz, hogy csak ámultam. Az első és egyetlen „csendes pihenő” a Rivers személyében érkezik el, és ezt a lírai balladát egyelőre nem tudom száraz szemekkel végighallgatni. Az iram a lemez utolsó negyedében sem hagy alább: a Synergize kőkemény témája üt mint a villamos, a Twilight Reverie pedig csalóka módon elhiteti a közönséggel, hogy középtempójú, ám a végére tartogat egy kis meglepetést. A mű a címadó Omegával zárul, ami a kísérteties vonósokkal, valamint a sodró dobbetéteivel tökéletes lezárása egy fantasztikus lemeznek.
Az énekesnő és részben bandavezér Simone Simons egy tavalyi interjúban azt mondta, hogy az új kiadvány élő példája annak, mennyivel érettebbek lettek zeneszerzési fronton. Egyet kell hogy értsek vele: ugyan a korábbi Epica művek szintén fantasztikusak, az Omega dalain egyértelműen érződik, hogy egy rendkívül összeszokott és „beolajozott” brigád írta őket. A számok önmagukban, valamint egymás után hallgatva is megállják a helyüket, és ami még fontosabb, roppantul frissnek hatnak, úgy, hogy mindeközben megőrzik a már megszokott „Epica esszenciát”. Pontosan ez az egyik legnagyobb oka annak, hogy számomra ez az alakulat foglal jelenleg helyet a szimfonikus metál műfajának képzeletbeli trónján.
Röviden összefoglalva a kissé hosszúra nyúlt elemzésemet: a holland Epica ismét bebizonyította, hogy méltón viseli a nevét. Az új lemezt bemutató turnéra jövő év tavaszán kerülne sor, én pedig nagyon remélem, hogy meg is valósulhat, mert ezt a műt minél hamarabb hallania kell élőben is a közönségnek!
Dallista:
- Alpha – Anteludium
- Abyss of Time – Countdown to Singularity
- The Skeleton Key
- Seal of Solomon
- Gaia
- Code of Life
- Freedom – The Wolves Within
- Kingdom of Heaven Pt. 3 – The Antediluvian Universe
- Rivers
- Synergize – Manic Manifest
- Twilight Reverie – The Hypnagogic State
- Omega – Sovereign of the Sun Spheres
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
