„Ami elpusztult, az már nem állítható helyre, de attól, hogy valami elromlott, még lehet tökéletes.”
Meg Waite Clayton regénye Gertruuida Wijsmuller-Meijernek állít emléket, aki több mint tízezer zsidó gyermek életét mentette meg.
Stephan Neumann kezdő drámaíró, befolyásos, jómódú bécsi család sarja. 1936-ban még úgy véli, a nácik nem sok vizet zavarnak: hangoskodnak, primitívek, de ártalmatlanok. Legjobb barátja Zofie-Helene, a keresztény lány, akinek édesanyja egy náciellenes lapot szerkeszt. Amikor a nácik uralomra jutnak, összeomlik a két kamasz gondtalan világa.
A sötétségben megcsillan egy reménysugár: Truus Wijsmuller, a holland ellenállás egyik vezéralakja zsidó gyerekeket csempész ki a náci Németországból. Miután Hitler elfoglalta Ausztriát, ez a vállalkozás egyre veszélyesebbé válik. Európa-szerte lezárják az országhatárokat, és nem engedik be a menekültek tömegeit.
Wijsmuller igyekszik minél több gyereket megmenteni. Versenyre kel az idővel: vajon ki lehet hozni Bécsből Zofie-Helene-t, Stephant és Stephan kisöccsét, Waltert, meg a hozzájuk hasonló ifjakat? Elérhető még London? Veszélyes és bizonytalan élet vár rájuk.
Az utolsó vonat Londonba nem egy könnyű olvasmány, és kissé lassan is indult be a történet. Kellett némi idő, hogy a szereplők belopják magukat a szívembe, de a végére minden fontosabb karaktert nagyon megszerettem. A második felét jóval erősebbnek éreztem, sokkal mozgalmasabb, feszültebb, és az érzelmekre is jobban hat. Megrázó volt szembesülni vele, hogy milyen gyorsan és hatásosan működött a náci agymosás Ausztriában (is), és hogy mennyit hezitált a többi nemzet a legkisebb segítségnyújtás előtt is. Minden egyes második világháborús könyvnél megdöbbent és elborzaszt, hogy hogyan süllyedhetett idáig az emberiség.
Még szerencse, hogy voltak olyan emberek, mint Gertruuida Wijsmuller-Meijer, a holland ellenállás tagja, aki a második világháború alatt és az azt megelőző időszakban többezer zsidó gyermeket menekített ki a náci Németországból, az annektált országokból, valamint Hollandiából, Belgiumból és Franciaországból az úgynevezett Kindertransport segítségével.
Tante Truus 1965-ben, szobra avatásakor
Truus egyszerűen csodálatos nő lehetett, megérdemelné, hogy olyan széles körben ismert legyen a neve, mint Oskar Schindleré. A Kindertransport minden szomorúsága és nehézsége ellenére is fantasztikus lehetett tudni, hogy mennyi gyerek életét sikerült megmenteniük. Az egyik legszebb rész volt, amikor a búcsúzáskor a gyerekek kiabáltak neki, hogy „szeretünk, Tante Truus”.
Belegondolni is szörnyű, hogy milyen kétségbeesettnek kellett lenniük a szülőknek, ha utolsó mentsvárként teljesen egyedül, egy bőrönddel elküldték a gyerekeiket egy idegen országba, és hogy még ezért is milyen sokat kellett küzdeniük, vagy hogy szegény gyerekek milyen magányosak és rémültek lehettek. Arról nem is beszélve, hogy mit érezhettek azok, akiknek a gyereke lemaradt a vonatokról.
Az írónő stílusa nekem tetszett, a rövid fejezetek és a váltakozó nézőpontok dinamikussá tették a szöveget. A közbeszúrt újságcikkek is ötletesek voltak, és nagyon jól átadták a baljós közhangulatot, ahogy egyre rosszabbá vált a helyzet.
Örülök, hogy elolvastam ezt a könyvet, nagyon megérte. Kár, hogy kicsit nehezen rázódtam bele az elején, és a végével kapcsolatban is van némi hiányérzetem, jó lett volna megtudni, hogy alakult néhány szereplő sorsa, akiktől kissé bizonytalan helyzetben vettünk búcsút. De összességében meg vagyok elégedve vele, elhozta a remélt megnyugvást és szép, keserédes, reményteli lezárást adott.
Szerző
- Szerkesztő
Korábbi cikkek
Könyv2022-03-30Boldizsár Ildikó: Amália álmai
Igaz történet alapján2022-03-16Jung Chang: Vadhattyúk
Könyv2022-03-02Leïla Slimani: Altatódal
Könyv2022-02-02Sarah Winman: Csendélet
