Oldal kiválasztása

Huhh, be kell vallanom,  igazán régen írtam már, de mi is lendíthetne túl jobban az alkotói válságon, ha nem valami egészen pocsék dolog? Bizony, azért vagyok itt, hogy szétszedjem a Netflix új Winx sorozatát! Azt már előre leszögezném, hogy nem igazán ismerem a rajzfilmet/képregényt, amiből készült, de mindjárt meglátjátok, hogy önálló alkotásnak is bőven rossz!

Történetünk főszereplője Bloom (Abigail Cowen), a tizenhat éves,  félénk tűztündér, aki először teszi be a lábát az Alfea tündérakadémia kampuszára. Tündéri mivoltára csak nemrég döbbent rá, ugyanis a szülei halandók, és jelenleg is azt hiszik, hogy egy neves svájci gimnáziumba kapott ösztöndíjat. Hamarosan megismerkedik a szobatársaival, a fénytündér Stellával (Hannah von der Westhuysen), Solaria nagyreményű trónörökösével, a cserfes földtündérrel, Terrával (Eliot Salt), a sportos és vagány víztündér Aishával (Precius Mustapha), és a zárkózott empatával, Musával (Elisha Applebaum). Persze a sorból nem maradhat ki Sky (Danny Griffin), a harcosok sztártanulója, egyúttal Stella exe, aki már az első pillanatban felkelti Bloom érdeklődését. Kisvártatva kiderül, hogy sem a beilleszkedés, sem a varázslás nem megy olyan simán. Ha pedig ez nem lenne elég, hosszú idők óta először látnak a környéken perzseltet, egy régóta letűnt, veszélyes szörnyet, és még az is lehet, hogy nincs is egyedül…

Őszinte leszek, ez a sorozat bitang pusztulatosan fostos, és mindjárt meg is látjátok, miért. Tudom, elmondtam, hogy nem nagyon ismerem a feldolgozott anyagot, de azt tudom, hogy nagyon színes, cuki-muki és varázslatos, és az a közönsége, aki a W.I.T.C.H.-nek, ha nem fiatalabb. Itt viszont úgy döntött a Netflix, hogy inkább tizennégy-tizenhat éves tiniket kellene megszólítani, akikről a történet is szól, őket viszont már nem kötik le a csillogó szárnyak és a gyermeteg kalandok. Így vett az egész egy sötét és kínos fordulatot. Ugyanis igyekszik megtartani az alapanyagot, a világot, a tini drámát, de beleszőni a kemény, menő, emós életérzést, amiről a készítők azt gondolták, hogy éppen ezt érzik a gimnazisták. Erről bizton állíthatom, hogy nem sikerült. A beszélgetések olyanok, mint amikor az eltávolodott apuka ki akarja puhatolni, hogy a tinédzser fia drogozik-e, és ezért megpróbál szellemes és “hip” lenni, olyan szlenget használva, amit a szituációba beleképzel. Elég kellemetlenül érzed már magad? Várd ki, amíg mindenféle átmentet nélkül váltják egymást a kifejezetten gyerekes, Hannah Montana szintű drámázások és az análos-recskázós poénok… Bizony, nem is egyszer.

Ez a kettősség egyébként megmutatkozik a képi világban is, amellett, hogy mindenkinek ragyogó színű a haja és a ruhája, minden csilli-villi és mágikus, a szörnyek kifejezetten gusztustalanok és sötétek, ami lehetne kontrasztos és érdekes, de valamiért annyira elkülönül egymástól a kettő, hogy úgy érzem, mintha nem is egy dolgot néznék. A szereplőkön pedig annyi smink van, mint egy címlap fotózáson, ami addig egyáltalán nem zavar, amíg nem mutatják őket közelről. oké, nagyon szép bőrű, tökéletes szájú tinik, oké, tündérek, elfogadom. A közeliken viszont annyira kiabál a túlzott smink, hogy az már fáj… Most komolyan, mondjátok meg, mert már nem vagyok kapcsolatban ezzel a korosztállyal… Minden tizenhat évesnek műszempillája van?

A szereplők természetesen rettenetesen laposak és sablonosak, néhányukat kivéve. Ez is az adaptációk gyakori hibája, ugyanis a gyerekeknek készült szereplőknek igenis egyszerűeknek kell lenniük. Amikor viszont felemeljük ifjúsági kategóriába Bloomot, és ő ugyanúgy félénk meg bénácska, és ez az összes tulajdonsága, amellett, hogy “nem szép (de igen, ezt csak mondjuk, de mindenki tudja, hogy nem igaz), mégis mindenki oda van érte” klisé… Persze a “rossz” tulajdonságai is mágikusan eltűnnek három epizód után. Minden átmenet nélkül a félszeg, “bocs hogy élek” kislány egyszer csak átvált egy arrogáns bunkóba, aki nem bízik meg senkiben, csak abban az egy emberben, akiről messziről ordít, hogy NE! Sky, az aktuális szépfiú pedig olyan rohadtul tökéletes, hogy nincs még egy ilyen. Csodálatos harcos, okos, udvarias, kedves, nem tudja visszautasítani Stellát, pedig már nem szereti, de túl gáláns ahhoz, hogy elküldje, mert védelemre van szüksége. Amikor pedig megnyílik Bloomnak, akkor is csak az derül ki róla, hogy azért akar mindenkin segíteni, hogy eltitkolja, mennyire össze van törve legbelül… Ami egy romantikus megfogalmazása az állásinterjúkon is ciki “Az a legnagyobb hibám, hogy túlságosan törődök mindenkivel”-nek. A többiek nem idegesítettek fel túlzottan, mert ahhoz is túl unalmasak voltak. Stellának lehetett volna szép karakterfejlődése, de igazából ő is egyik pillanatról a másikra változott Regina George-ból a főszereplő legsegítőkészebb barátjává. Apropó, miért mindig a magas, szőke hajú, gazdag csaj a megközelíthetetlen sznob az összes ilyen történetben? W.I.T.C.H., Sailor moon, stb…

Igazából az egyetlen végig érthető karakter Riven (Freddie Thorp), Sky barátja, aki csak egy picit kevésbé ügyes és csak egy picit kevésbé jóképű, ezért folyton a srác árnyékában él. Ő az egyetlen, aki végig logikus marad, aki hihető és emberi. Féltékeny, dühös, csajozós, hagyja magát a férfiasságánál fogva vezetni, csak mert egy csinos és fura lány vele akar lenni, és nem az isteni Skyjal, aki nem érti, miért van még mindig Stellával, de ha már vele van, akkor ne flörtöljön Bloommal. Igen, őt értem, úgy érzem, a sorozat nézése közben Riven vagyok, és ugyanazokat a kérdéseket teszem fel, amiket ő.

Néhány pozitívumot is meg kell említenem, mert azért abból is volt. Habár azt mondtam, hogy Stella karakterének nincs íve, azt viszont el kell ismernem, hogy messze ő a legérdekesebb karakter, aki tényleg több rétegből áll, és ahol a totál sablonos külső alatt valami igazán érdekes lakozik. Nagyon tetszett az anyjával való kapcsolata, és ahogy a sorozat azt kezelte, ahogy kiderült, hogy a féltékenységével igazából csak valami sokkal súlyosabbat leplez, amire eleinte egyáltalán nem számítottam. Azt is meg kell dicsérnem, hogy habár először úgy tűnik, azért akar megint Skyjal lenni, mert ő a csinifiú, neki meg kell, mert neki minden jár, szép fokozatosan kiderül, hogy igazából támaszra és megértésre van szüksége. Ezért azt mondom, Stella egy nagyon nagyon jó kiinduló karakter, aki fejlődhetett volna szebben, de az alapanyagért jár a piros pont. A másik ilyen szereplőnk Musa, aki ha jól tudom, a rajzfilmben a zene erejével harcolt, vagy mi. Itt viszont eszközöltek egy változtatást, ami nagyon jót tett a sorozat generációs ugrásának, ugyanis ő nem zenetündér, hanem empata, aki érzi a körülötte lévők érzelmeit, és azért hord fejhallgatót, hogy ezeket elnyomja. Később pedig az ő múltjából is megtudunk dolgokat, ami csak még jobban megmagyarázza a személyiségét, érthetőbbé és érdekesebbé teszi őt. Itt mutatkozik meg Stella és Musa személyében, hogy kell felnőttebbé tenni egy mesét. Adjunk nekik érdekes, érthető, kevésbé klisés hátteret, és csöpögtessük lassan, hogy a néző meglepődhessen!

Úgy érzem, mindenképpen beszélnünk kell a főszereplői hülyeségről, mint jelenségről. Persze, mind tudjuk, legtöbbször egy főszereplőnek valamilyen szinten hülyének kell lennie, hiszen ha mindig logikusan és átgondoltan viselkedne, nem is lenne bonyodalom. Amikor ez problémássá válik, az az a pont, mikor a főszereplő fejjel megy a falnak. Bloom hülyeséget hülyeségre halmoz, és ahelyett, hogy mint egy valamire való főszereplő, kicsit önző és meggondolatlan lenne, teljesen logikátlan marhaságokat csinál, amiket egy idő után már nem tudok elnézni neki. Abban bízik meg, akiben nem kéne, egyik pillanatban rájön, hogy hibázott, de a következőben mintha ez meg se történt volna, és már műveli tovább a hülyeséget.

Mivel a sorozat szeretett volna felnőni a mához, ezért lépten-nyomon megjelenik benne a reprezentáció. Látunk különböző rasszokat, és legalább kétféle testalkatot… Bizony, van egy duci lány, aki fontos szereplő, de mindenki más rohadtul tökéletes… És van biszexuális szereplőnk, aki lehetne nagyon érdekes, de inkább unalmas és értelmetlen lett. Itt mutatkozik meg a sorozat egyik legnagyobb hibája, amikor ahelyett, hogy megmutatna valamit, inkább elmondja. Igen, ő biszex, mert azt mondják róla, hogy meleg, és aztán elmondja, hogy nem, mert a fiúk meg a lányok is tetszenek neki… Jó, hogy mondod, mert tényleg nem tűnt volna fel, de komolyan, mutassátok, ne mondjátok!

Összességében minden orbitális hibája mellett van benne valami, ami miatt nézeti magát. Talán a folyamatos, nem túl fájdalmas szekunder szégyenérzet? A színes hajak és ruhák? Az érdekesnek ígérkező háttérsztori, amitől várjuk, hogy elkápráztasson, miután túllendültünk a tini drámán? Nem tudom, de valami miatt én tuti megnézem a második évadot, de már előre érzem, azt is le fogom húzni…