Hosszú, a koronavírus miatt másfél évesre nyúlt várakozás után végre elstartolt az MCU negyedik fázisa az első Disney+-ra készült szériával, az igencsak szürreális WandaVisionnel. Azt hiszem, sokak véleményét visszhangozom, ha azt mondom, nem egészen értem, mi folyik itt, de tetszik.
A WandaVision tulajdonképpen egy vígjátékba öntött thriller. A felszínen egy könnyed kis szitkom—vagyis inkább egy szerelmeslevél az amerikai szituációs komédiák hét évtizedes történelméhez. Az egyes epizódok ugyanis egy-egy évtized szitkomjai előtt tisztelegnek (legalábbis egyelőre—ugyanis még ha el is érünk a 2010-es évekig, az ötvenes évektől kezdve az csak hét évtized, az évad meg kilenc részből áll), felelevenítve a legikonikusabb sorozatokat. A történet ezen a szinten igencsak egyszerű: Wanda és Vision egy fiatal, fülig szerelmes házaspár a festői Westview kertvárosában, akik igyekeznek eltitkolni a szomszédaik előtt, hogy ők bizony nem éppen hétköznapi emberek (sőt, a szó legszorosabb értelmében talán nem is emberek), ami persze folyamatos bonyodalmakhoz vezet.
A sorozat ezen oldala lehet, hogy egyes nézők számára kicsit nehezen emészthetőnek bizonyul (mint Visionnek a rágógumi), mivel a szitkomos jelenetek egy az egyben hozzák az éppen adott korszak hangulatát és zsánereit. Vagyis a néző vagy elámul ezen a tisztelgésen, és azon, hogy mennyit is változott a szitkom műfaj az évtizedek alatt, vagy feszeng kissé, mert erőltetettnek és mesterkéltnek érzi a jeleneteket. Bevallom, én folyamatosan a két végpont között cikázom: bár végtelenül élvezem ezt az egész TV-történeti utazást, a századközepi mesterkélt humort néha már soknak éreztem, és úgymond hatalmába kerített a „szekunder szégyen”.
Viszont ennek az ellenérzetnek is funkciója van, ugyanis itt jön be az úgynevezett „uncanny valley”. Ha ismeretlen lenne a kifejezés: minél jobban hasonlít valami (pl. egy robot vagy animált karakter) a valóságra, az agyunk annál inkább érzékeli is valósnak, annál pozitívabb érzelmi választ ad rá. Viszont van egy pont, amikor ez a dolog már rettenetesen, de mégsem tökéletesen hasonlít a valóságra, amikor is hirtelen viszolygást vált ki belőlünk, hiszen valós, de mégsem az. Na, ezt a pontot nevezik uncanny valley-nak.
Az egész WandaVision az uncanny valley-ban helyezkedik el. Minden szép és idilli, de túl szép, túl idilli, túl… szitkom, ahhoz, hogy valós legyen, és emiatt hiába a könnyed humor, sosem tudunk egy pillanatra sem lenyugodni. Persze okkal, hiszen Westview nem igazi, hanem a valóságtól elzárt kis buborék, ahová a külvilág folyamatosan próbál bejutni. És ez hozza létre a széria narratív fezsültségét: a tudat, hogy a kertvárosi lét csak egy illúzió, és hogy minden egyes epizóddal közelebb kerülünk ahhoz, hogy az illúzió megtörjön. Az első részben csak egy-egy oda nem illő pillanat, egy kis vörös fény, egy csipogás volt az, ami nyugtalanította mind a nézőt, mind a főszereplőket, de aztán ez a külső hatás minden egyes epizóddal erősödik, és most, a harmadik rész után már lassan Wanda és kénytelen beismerni, hogy valami nincs rendjén—bármennyire is próbálja ezt tagadni.
És persze közben egyre több a kérdés: mi történik? Ki csinálja mindezt? Wanda a felelős, aki ezzel az ál-boldogsággal akarja feldolgozni az őt ért traumát, vagy valaki más játszadozik vele? Kiben bízhatunk? Megbízhatunk egyáltalán bárkiben? Wandáék szomszédait ő maga hozta létre, vagy talán mind ügynökök? Ha az utóbbi, akkor hőseink ellen vannak, vagy éppen segíteni akarnak nekik? Sok a kérdés, és miközben próbálnánk a könnyed humorra fókuszálni, addig az agyunk egyre jobban bepörög, mert az illúzió kezd egyre jobban szétfoszlani, és ami mögötte rejtőzik, az egyre inkább rémisztőbbnek tűnik.
A WandaVisiont sokan formabontó alkotásnak nevezik, és ezzel cseppet sem túloznak. A széria tökéletesen ötvözi a klasszikus szitkomok könnyed humorát a thrillerek feszültségével. Azonban egy dolog azért mér kérdéses: képes lesz a sorozat egy akkora fordulatra, egy akkora tetőpontra, ami felér majd a korai epizódok keltette feszültséghez?
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
