Oldal kiválasztása

Ritka pillanatok közé tartozik, amikor kezembe kapok egy kifejezetten romantikus könyvet. Amikor azt a könyvet olvastam, amiről a következőkben szólni fogok, akkor sem volt ez másképp. Bár nagyon sokan igen, de én magam nem szeretem a csöpögősen romantikus sztorikat, és a Gyöngyöm esetében valahogy éreztem, hogy ilyen problémával nem is kell számolnom. Mert a Gyöngyöm hiába egy igazán romantikus történet, mégis nem csupán a romantika szövi át a sorokat, hanem ezzel együtt valami egészen különleges hangulat árad a lapokból.

Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a kéziratot már jóval a megjelenés előtt olvashattam, és bár nem egy minden hibától mentes szövegbe vethettem bele magam, mégis pár oldal után már tudtam, hogy valami értékeset kaparintottam meg.

A történet egy szerelmespár sztorija, akiket még az ég is egymásnak teremtett. Harmonikus boldogságban élik mindennapjaikat, de már mindketten vágynak egy apró kis trónörökösre, aki még teljesebbé tenné az életüket. Aztán eljött a pillanat, amikor hősnőnk rádöbben: talán hamarosan már nem ketten, hanem hárman fogják élni ezt a boldog életet. De a sors kifürkészhetetlen, sokszor pedig nagyon is rossz a humora, Pearl élete pedig nem pont úgy alakul, ahogy azt megálmodta. A sors ugyanis olyan akadályokat görget a lány elé, amelyeket talán lehetetlen legyűrni. A történetben Pearl és Zack mellett azonban helyet kap Angie, helyet kap egy halálos autóbaleset és természetesen helyet kap megannyi izgalmas és misztikus pillanat is, amikről nem is álmodna az olvasó első pillanatban.

Tudom, tudom, ebből a rövidke ízelítőből még mindig lehetne egy szokványos romantikus történetet is kerekíteni, de higgyetek nekem, ez sokkal több annál. Ebben a történetben nem csak érzelmek vannak, meg szerelem. Ennek a történetnek tartalma és üzenete van, de hogy kinek mit üzen, azt mindenki magában fogja megtalálni. Ezt a történetet egy nem mindennapi ötlet hívta életre és ami még jobb benne, hogy bár Maddie Grand kezdő, első könyves alkotó, mégis olyan olvasóbarát, letisztult és szép stílusa van, mint a már ezer meg egy éve alkotó, rég kiforrott íróknak. Ahol kell laza, ahol kell éppen kecses és finom, ahol arra volt szükség, ott pedig a fájdalmas és őrjítő érzéseket adta át. Pont úgy csepegtette az információkat, ahogy jó volt, se nem túl gyorsan, se nem túl lassan, harmóniában a történettel, így a cselekménynek volt egy igen kellemes dinamikája. Olvastam, olvastam és nem akartam letenni. Magába szippantott és tudni akartam, hogy mi lesz a következő oldalon, mi lesz a karakterekkel, Pearllel, Angie-vel, Zackkel, Silasszel és a többiekkel egyaránt.

Két olyan dolog volt a könyvben, ami számomra negatívabban hatott. Az egyik, amit fel tudok hozni, hogy a karaktereket nem tudtam igazán mélyen megismerni. Kevés információt kaptam róluk, legalábbis kevesebbet, mint ahogy az kielégítette volna az én kíváncsiságomat. Tudni szerettem volna, hogy kik ők, kik voltak mielőtt megismerték egymást, s kikké váltak, ahogy egyre jobban egymáshoz csiszolódtak. Bár olykor felvetődött bennem a „Vajon te most miért így cselekedtél?” gondolat is, s nem mindig értettem a karaktereket teljes mértékben sem, mégis a történet további pozitívuma, hogy a cselekmény lendülete képes volt némileg kiegészítse ezt a hiányérzetet bennem.

Szerkesztésével kapcsolatban, ami elsőre azonnal a szemembe tűnt, hogy ebben a könyvben bizony nincsenek fejezetek. Ez a másik olyan momentum, ami a negatívum irányába hajlott inkább részemről, mert nem éreztem azt az erős tagolást benne, mint más könyvekben szoktam. Először úgy elevenedett meg gondolataim között a könyv, mint egy nagyobb kupac papír, szépen összerendezve ugyan, mégis úgy, hogy akárhol felütöm, akkor a közepébe csöppenek valaminek. A sztori végére viszont egészen hozzászoktam, hogy a jelenetváltások egy finom kis szimbólummal lettek elválasztva egymástól. Ennek ellenére azért egy egészen halvány, kellemetlen, tömbösített érzés megmaradt bennem. A hátránya ennek talán akkor lehet – mármint nem a bennem kialakult érzésnek, hanem a fejezetek hiányának –, ha valaki keresni szeretne egy részt a nyomtatott példányban, de nem tudja majd konkrét fejezethez kötni. Azonban mivel ez nem egy lexikon, ezért elsősorban az olvasásélmény a célja, az érzések és gondolatok átadása, valamint, hogy az olvasót elvarázsolja. Ehhez pedig azok a finom kis szimbólumok is tökéletesek.

Amikor olvastam a történetet, még nem volt borítója. De persze azért némi motívum, egy-egy képfoszlány bennem is kialakult. Azonban az, hogy ezek mennyire hasonlítottak a végleges borítóhoz, maradjon az én titkom. Legyen elég annyi, hogy szerintem ez a kép, ez a szín, ez a betűtípus abszolút és tökéletesen passzol ahhoz a lélekmeséhez, amelyet magukba rejtenek a lapok. És talán a borítónak nem csupán a lapok védelmét szabták feladatul, hanem azt is, hogy finoman tükrözze a beltartalmat. Szerintem ezt a feladatot a Gyöngyöm borítója maradéktalanul teljesíti.

Összességében ez a történet egy csodákkal és némi ezotériával fűszerezett lélekmese, amely képes reményt csepegtetni a reményüket vesztett szívekbe. Az írónőnek pedig köszönöm, hogy bizalmat szavazott nekem még megjelenés előtt.

Szerző

Judyt
Judyt
Szerkesztő-riporter

“Menthetetlenül könyvkóros moly.”