Oldal kiválasztása

“– Úgy érzem, képzelet nélkül nem volna más az élet, mint véghetetlen pokol.
– Miért, hát nem az amúgy is?”

Joseph O’Connor gyönyörűen megírt regénye egy fiktív életrajz Bram Stokerről és a Drakula születéséről, emellett pedig fantasztikus korrajz is a tizenkilencedik századi Londonról és a színház világáról.

Joseph O’Connor bámulatos regénye olyan mélyen ábrázolja a szerelmi kapcsolatok szövevényeit és a művészi kreativitás alkímiáját, mint nagyon kevés mű a világirodalom történetében – s egyúttal elmeséli a Drakula előtörténetét: a viktoriánus Londonban és Bram Stoker lelkében lejátszódó hátborzongató eseményeket, amelyek minden idők legnagyobb hatású horror-regényének megalkotásához vezettek.

Három különleges művész élete kapcsolódik össze a londoni Lyceum Színházban az 1870-es évektől: Henry Irving, a Főnök a kor leghíresebb színésze – izzó szenvedélyekből, indulatokból, félelmekből és szeszélyekből szőtt rendkívüli ember; Elen Terry, a rajongott színésznői csupa bölcsesség és nagylelkűség; Bram Stoker, a színház igazgatója pedig szinte észrevétlen mögöttük – ő mindig árnyékban van, a kulisszák mögött, de hármójuk szerelmi és művészi drámájának mégis főszereplője ő is.

 

Elsősorban Bram Stoker és a Drakula miatt keltette fel az érdeklődésemet a történet, és ezen a téren nem is okozott csalódást. Nagyon érdekes volt bepillantást nyerni a korabeli színházi világba, különösen a Lyceum működésébe. A szereplők közötti dinamika is erős volt, még ha nem is zártam őket a szívembe. Henry Irving konkrétan az agyamra ment, de ezzel együtt is úgy gondolom, hogy remekül bemutatta a művészetet minden más elé helyező színészt. Zseniális volt, ahogy értelmet nyert a cím, és engem nagyon érdekeltek a másik énről vagy a színlelésről szóló elmélkedések is, amik kapcsán természetesen egy kis dr. Jekyll és Mr. Hyde is befigyelt.

Az író nagyon erős atmoszférát teremtett, az egész könyv egy fantasztikus barangolás a tizenkilencedik- és huszadik századi Londonban, ahol az ember bármikor összefuthat Oscar Wilde-dal (aztán csak pletykálnak szegényől, amikor börtönbe kerül), de a csillogó felszín alatt Hasfelmetsző Jack rémtetteinek árnyéka vetül a városra. Imádtam ezt a szálat, mert tulajdonképpen nem sokat foglalkoztunk vele, de mégis rányomta a bélyegét az egész történetre, és látszott, hogy milyen nagy hatással van Bramre. Érdekes volt lépésről lépésre végigkövetni, ahogy az író fejében megszületett Drakula története, és figyelemmel kísérni a változásokat. Az utalásokat is imádtam, pl. amikor Ellen Terry azt mondta, hogy Stoker híres lesz és a haláluk után is fennmarad majd a neve, vagy amikor az író megvágta a nyakát borotválkozás közben – kinek ne jutna erről eszébe a Drakula híres jelenete?

O’Connor mesterien bánik a szavakkal, nagyszerű a könyv nyelvezete. Persze ebben a fordítónak is nagy szerepe van, szóval Falcsik Mari előtt is le a kalappal, lenyűgöző munkát végzett. Tökéletesen vissza tudta adni a szereplők különböző stílusát, annyira kifejező, és a szókincse is nagyon gazdag. Tényleg igazi lubickolás volt a betűkben. Eleve a regény felépítése is nagyon ötletes volt, hogy a hagyományos elbeszélés mellett voltak benne naplórészletek, levelek és interjúszerű részletek is.

Az elején biztosra vettem, hogy új kedvencet avathatok, de a végére valahogy kiveszett belőle valami, már nem kötött le annyira, vagy csak kissé kiégtem a szereplőkkel együtt. Ezzel együtt is úgy gondolom, hogy mindenképpen megérte elolvasni, nem mindennap találkozik az ember ilyen könyvvel. Ráadásul fizikai értelemben is olyan szép. Remek elmélyedős olvasmány lehet ilyen borongós időben.