Volt idő, amikor Mel Gibson menő volt. Valamikor úgy 20 éve, még az asszonyverés, a napvilágra került alkoholgondok és a nyíltan antiszemita nézetek hangoztatása előtt (az megvan, hogy Winona Rydert gázkamraszökevénynek nevezte?). Azóta Hollywood erősen PC lett, és a halmozódó botrányok a szőnyeg szélére küldték a teljesen szalonképtelenné vált színészt. Több év kihagyás után a társadalom megbocsájtott neki, majd néhány felejthető alkotást követően úgy nézett ki, a Fegyvertelen katonával szakmailag is visszatér, de aztán ismét elcsendesült a színész háza tája. Idén azonban több filmet is hozott nekünk a puttonyában – de ez nem feltétlenül örömteli hír.
A Fatman alaptézise az, hogy a Mikulás létezik a mi világunkban, és Chrisnek hívják (Mel Gibson). Ámde ha létezik, akkor lássuk be, hogy bizony számos materiális problémával is meg kell küzdenie. Hol lakik? Kanadában, egy kisváros melletti farmon. Hogyan lesz annyi ajándéka? A manók készítik. Eddig mind szép és jó, de a farm fenntartása pénzbe kerül, a manók és a rénszarvasok etetése szintén, az adó sem kevés, és a játékokhoz is kell ugyebár az alapanyag, nem potyognak csak úgy az égből. Ezen a ponton kiderül, hogy bizony a Mikulást nem más pénzeli, mint az amerikai kormány, aki a gyerekeknek leszállított ajándék után fizet neki fejpénzt. De mivel nem egy jótét tündérmesében vagyunk, ezért ne higgyük, hogy ezt valamiféle szívjóságból teszik, dehogy. A kormány érdeke a Mikulás mítoszának és a Karácsony szellemének fenntartása, ugyanis a gazdaságot bizony igencsak megpörgeti az ilyenkor esedékes vásárlási láz.
Ez eddig egy rendkívül kijózanító, ámde racionális és működő üzleti modell lenne. De sajnos az utóbbi években egyre kevesebb a jó gyerek, rengeteg az erőszak és a gonosz csíny, márpedig a Mikulás csak a jóknak visz ajándékot. Kevés jó gyerek, kevés ajándék, kevés fejpénz. De a költségek változatlanok, és az állam nem ad se támogatást se adókedvezményt a pirosruhásnak, hősünk tehát szép lassan az anyagi csőd szélére kerül, a bank már vinné a farmot, manóstul, Rudolfostul. Innen indulunk, na meg egy alkoholista, agresszív, bunkó, sörösüvegekre célbalövő és boxzsákot püfölő kanos öregemberből, aki inkább tűnik a frontról hazatért PTSD-s veteránnak, mint jóságos Télapónak, és akinek ezt a helyzetet valahogy meg kellene oldania.
Aki ezen a ponton még nem ábrándult ki az ünnepből, az még talán elmenekülhet, mert most jön a java. A kormány természetesen tisztában van vele, milyen nehéz anyagi helyzetben van a kedvenc játékbeszállítójuk, ezért úgy gondolják, itt a lehetőség egy másik üzleti területre áttérni: bérbe vennék a munkaerőt, és a legendásan gyors és ügyes manókat befognák katonai vadászgépek vezérlőpaneljeinek összerakására. Mert ha van valami, amiben több pénz van, mint a Karácsonyban, hát az az amerikai hadsereg. Chris persze nem érzi ezt erkölcsileg helyénvalónak, ezért kétségbeesetten telefonálja körbe a világ összes kormányát és multicégét, hátha tudna inkább TV-t gyártani a Samsungnak, vagy mikrochipet az Intelnek, esetleg pólót a Nike-nak, de mint kiderült, az indiai gyerekmunkások olcsóbbak a manóknál… Így hát szomorúan, de felelőségteljes döntést hozva aláír az amerikai seregnek, akik ezután ellepik és katonai létesítménnyé upgradelik a farmot.
Hohohooooo.
Persze nem állunk meg ezen az egy történetszálon, a belső vívódás mellett külső konfliktusra is szükség van, amit meg is kapunk, mégpedig a jómódú és velejéig romlott kiskamasz, Billy Wenan (Chance Hurstfield) szerepében. Billy testesíti meg az amerikai gyerek egyik archeotipusát: kőgazdag család, anyu nincs, apu a friss barátnővel sütteti a hasát a Bahamákon, a gyerekét annyira letojja, hogy azt se tudja, hány éves és mit szeret, Billyt szülők hiányában a gazdag nagyi és a népes személyzet neveli. Vagyis inkább önmagát neveli, a többiek csak kiszolgálják az igényeit. Pénz van, szeretet és törődés nincs, így Billy hamar megtanulja egyrészt azt, hogy ő mindent megkaphat, másrészt, hogy a hatalom és a dicsőség mindennél fontosabb, a hatalomhoz vezető út pedig hideg törtetéssel járható. A számára fontos dicsőség jelen esetben a tudományos verseny megnyerését jelenti, és keményen odateszi magát, de amikor így sem ő kapja az első helyezést, jöhet a B-terv: bérgyilkost küldi az első helyezett kislányra. Persze nem öleti meg, na nem mintha lelkiismereti okokból ne tenné, de a kislány halála nem szerezné meg neki az első helyezést, márpedig ő arra hajt. Ennél sokkal jobb megoldás, ha a lány maga adja vissza az első helyezést, arra hivatkozva, hogy csalt és nem érdemli meg.
Ezek után nem nehéz kitalálni, hogy mikor Billy Karácsonykor ajándék helyett – mint minden rossz gyerek – csak szenet kap a Mikulástól, sértett önérzetében ismét kedvenc bérgyilkosát, Jonathan Millert (Walton Goggins) hívja, tudva, hogy számára ez a munka nem csak a pénzről fog szólni. Jonathan ugyanis a Mikulás megszállottja gyerekkora óta, és egyben egy másik súlyos probléma jelképe: a bántalmazott gyerekeké, akik egykor jók voltak, de a folyamatos kínzás, erőszak és a törődés hiánya miatt rossz útra tértek. Így tehát a redneck Mikulásnak nem csak a súlyos anyagi gondokkal és erkölcsi döntésekkel kell szembenéznie, de még egy elkényeztetett és bosszúszomjas gyerek által ráküldött megszállott bérgyilkossal is.
A Fatman egy nagyon 2020-as film, egy kiábrándult, anyagias és romlott világban játszódik, nem egy olyan Télapóval, akire szükségünk van, hanem olyannal, akit megérdemlünk. Óriási potenciál van ebben a történetben, hiszen kristálytisztán, őszintén és racionálisan építi be a világunkba a Mikulást, pontról pontra levezetve a logikus menetrendet, mutatva, mi lenne, ha. A színészi játék is rendben van, Gibson a tőle szokott kiválósággal (rutinnal) hozza a bunkó és megkeseredett alkoholistát, Walton Goggins bérgyilkosa pedig egyszerűen zseniális a maga modorosságában is. Éles társadalomkritika, jó sztori jó színészekkel… valahol valami mégis félrement. Ez a fajta borzasztóan cinikus mondanivaló nagyon nagyot tudott volna szólni megfelelő tálalásban, egy valódi fekete komédiában, tocsogva a szarkazmusban – csakhogy a rendező kihagyta a ziccert, és nettó akciófilmet vitt vászonra, humor nélkül. Nagyon komolyan vette magát, és ettől az egész valahogy szétesett, nem tud megfelelni a műfajnak, így egy zseniális szatíra helyett csak valamiféle kába akciófilmre futotta, ami mintha túl sok illegális tudatmódosító szer fogyasztása közben készült volna. Kár érte.
Szerző
