A múltheti kritikám végén azt boncolgattam, hogy vajon egy olyan rész után, ami simán elment volna lezárásnak, mit tudnak majd az igazi fináléba belesűríteni az alkotók. A Carry Ont látván jelentem, semmi érdemlegeset, viszont ez a jó nagy semmi is olyan vérlázítóan pocsékra sikeredett, hogy így, két nap elteltével is nehezemre esik higgadtan beszélni róla. Nem gondolom, hogy túl nagy elvárásaim lettek volna, de még a földön fetrengő lécet sem sikerült átlépni. Csalódott vagyok és rendkívül dühös.
Ebbe a bekezdésbe kéne belebiggyesztenem a cselekmény összegzését, ami igazából nem volt, de azért próbálom megerőltetni magam. Szóval, Chuck legyőzése után visszaáll a világ rendje, Sam (Jared Padalecki) és Dean (Jensen Ackles) pedig igyekszik kiélvezni újdonsült szabadságukat – látjuk, ahogy teljesen hétköznapi dolgokat csinálnak a bunkerben, illetve kint a szabadban, és úgy tesznek, mintha gondjuk egy szál sem lenne. Egészen addig, amíg rá nem találnak egy ügyre és el nem kezdik kideríteni, mi történt. Mert hát mi mást csinálnának szabad akaratuk elnyerése után, minthogy egyből visszamennek vadászni? Teljesen logikus! Fel is kutatják azt a vámpír csapatot, akik a gyilkosságok mögött állnak, és elmennek leszámolni velük, csak hogy van egy kis bökkenő… és bocsánat, de a világ összes pénze nem lenne elég ahhoz, hogy leírjam, mi történik ez után.
Piszkosul sajnálom Jensen Acklest és Jared Padaleckit, mert ők aztán tényleg igyekezték kihozni a legtöbbet ebből a trágyadombból. A tizenöt év alatt rengetegszer az ő, illetve színésztársaik játéka mentette meg a széria becsületét. Nekik hála, nem kizárólag iszonyatos szekunder szégyent éreztem finálé alatt sem, hanem párszor azért meg is tudtak ríkatni. Nekik valóban köszönettel tartozom, hiszen az utolsó pillanatig élték a karaktereiket. Amikor az írók már belefáradtak az egészbe, az ő lelkesedésük akkor sem lankadt, és minden interjúból, illetve conos szereplésükből kitűnt, hogy mennyire szívükön viselték Dean és Sam sorsát.
Az írókról már sajnos nem tudok ilyen pozitívan nyilatkozni. Tizenöt évnyi jellemfejlődést kidobni az ablakon a sokkfaktor érdekében – ezeknek elment a maradék eszük is? Még egy olyan brigádot nem láttam, akik ilyen magasról tesznek a rajongótáborra. A jelenlegi felháborodásra válaszul természetesen elkezdtek ujjal mutogatni a koronavírusra, ami valamilyen szinten érthető lenne, csak kár, hogy így is volt nagyjából fél évük átgondolni a befejezést. Másrészt úgy gondolom, hogy a fanok java szívesen várt volna még pár hónapot, illetve akár egy évet is egy jobb fináléra…
Próbálom félretenni az ezzel az epizóddal kapcsolatos érzelmeimet, és csak a szép emlékekre fókuszálni, amiből volt rengeteg, hiszem az Odaát életem egyik legmeghatározóbb sorozata. Ez a finálé viszont annyira elkeserítő volt, hogy egyelőre nehéz elnéznem ezt az óriási nagy bakit. Andrew Dabb, mit tettél?
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
