„[…] a legsötétebb éjeket túlélő lángok adják a legbiztosabb menedéket – mert a sötétség sosem oszlik el teljesen. De amíg vigyázunk a lángokra, addig minden rendben lesz.”
A Dévábád-trilógia tökéletes lezárást kapott az Aranybirodalommal.
A Dévábád-trilógia utolsó kötetében egy szélhámosnő és egy idealista dzsinn herceg szövetségre lép, hogy megmentsék a mágikus királyságukat egy pusztító polgárháborútól.
Dévábád elbukott.
A város varázserejébe kerülő kegyetlen ostrom után Banu Manézse, a Náhidok vezére és újjáélesztett parancsnoka, Dára kénytelenek helyrehozni a bomladozó szövetségüket, valamint kibékíteni egy szétszakadt, hadakozó népet. Ám a vérontás és szeretett Nahrijának elvesztése előhozza Dára múltjának legsötétebb démonjait. Az eltiprásukhoz szembe kell néznie a szörnyű tényekkel, és rábíznia magát azokra, akiket egykor az ellenségének tartott.
Nahri és Ali szintén nehéz döntésekkel szembesülnek Kairó biztonságában, miután az utolsó pillanatban elmenekültek a vérszomjas családjuktól és Dévábád gyilkos intrikáitól. Noha Nahri békére lel az emberi otthona régi szokásai és megszokott kényelme révén, mégis kísérti, hogy a hátrahagyott szerettei és az őt megváltóként tisztelő népe ki van téve egy új zsarnok elnyomásának. Alit ugyancsak nem hagyja nyugodni a múlt, így eltökéli, hogy visszatér megmenteni a városát és a megmaradt családját. Miközben az anyja királyságában szövetségeseket keres, felfedezi, hogy sokkal mélyebben gyökerezik a máridokhoz fűződő kapcsolata, ami nemcsak a Nahrival való viszonyát, de a hitét is alapjaiban ingatja meg.
A béke terjedésével sorra tűnnek fel a rejtélyes ősi szereplők, Nahri, Ali és Dára pedig rájönnek, hogy a világuk helyreállításához talán muszáj összecsapniuk a néhai szeretteikkel… és kiállniuk azok mellett, akiket egykor eltiportak.
Imádom ezt a trilógiát, úgyhogy nagyon lelkesen vártam az utolsó rész megjelenését, és lehet, hogy egy kissé elfogult is vagyok vele. Szerencsére nem okozott csalódást, maximálisan megfelelt az elvárásaimnak. Akkor is, ha egy kicsit összetörte és megtaposta a szívemet, mert már a Rézkirályság óta számítottam rá, hogy így ér véget, és ez nem is lehetett volna másként.
A történet szokás szerint teljesen beszippantott, fantasztikus volt, összetett, izgalmas, és sokkal sötétebb hangulatú, mint korábban. Ami mondjuk nem is csoda a cselekmény alakulásának fényében. Különösen a Dévábádban uralkodó állapotok és Dára sorsa volt megrázó. És annak ellenére, hogy ez nyilván egy fantasy és dévek, dzsinnek, safítok, máridok (és hasonlók) konfliktusáról van szó, mégis nagyon könnyű belelátni a valós történelmet és társadalmi konfliktusokat.
Meglehet, hogy egy picit túlírt, de igazából tökéletesen elvoltam vele, szóval én aztán nem fogok panaszkodni, hogy hosszú. Minél tovább időzhetek ebben a világban (és Dárával), annál jobb, szóval 720 oldalnál többet is kibírtam volna. Ráadásul egy csomó kérdésre választ kaptunk, ami már régóta birizgálta a fantáziámat, mint pl. Nahri származása, Dára múltjának bizonyos részei vagy a máridok szerepe.
A karakterizálás még mindig csillagos ötös. Senkinek a jelleme nem fekete-fehér, mindenki nagyon összetett, esendő, hús-vér személyiség – ez főként Muntadzir herceg esetében szembetűnő. Nahri fantasztikus hősnő, aki rengeteget változott azóta, hogy megismertük a Bronzvárosban; és a nosztalgikus kairói résznek hála remek volt felidézni és egy másik szereplő szemén keresztül látni az egykori tolvajlányt. Tényleg igazi náhida bánuként viselkedett, és nagyon felelősségteljes döntéseket hozott. Tetszett az Alival való szövetsége, és a csipkelődésük legalább feldobta egy kis humorral a hangulatot, amikor már teljesen elborítottak mindent a viharfelhők. Vagy inkább a tűz, ha már dzsinnekről beszélünk.
A letargiafaktor leginkább Dárának köszönhető, aki mindig is a szívem csücske volt, és az elborzasztó tettei ellenére is rettenetesen sajnáltam. Ugyan Manézse sok szemétkedése után már kicsit idegesített, hogy bízhatott meg benne még mindig, de valahol meg nagyon szomorú, hogy az afsínjaként hitt benne, hogy jók a szándékai, és sokáig nem akarta meglátni, hogy mivé lett. Őszintén szólva számítottam rá, hogy Dára ilyen befejezést kap majd, már a második kötetnél lehetett látni, és tényleg ez volt a tökéletes lépés az írónőtől.
A végével kapcsolatban először vegyes érzéseim voltak, de most már úgy gondolom, hogy így kellett lennie. A romantikus szálat, Dárát, Dévábád sorsát és Nahri szerepét illetően is. Nahri és Dára utolsó jelenet pedig egészen megdobogtatta a lelkem mélyén rejtőző elborult kis romantikust. Annyira szívdobogtatóan gyönyörűséges volt, hogy egyetlen jelenetbe sikerült több érzelmet sűrítenie, mint sok olyan könyvnek, ahol minden második fejezetben elhangzik egy szerelmi vallomás. Hiába, a kevesebb néha több.
Egyetlen dolog van, ami nagyon zavart, de az nem az írónő hibája: a rengeteg elírás. Nagyon szeretem az Agave kiadót, és örök hála, amiért ilyen gyorsan megjelent a befejező kötet, de teljesen kiakasztott az eleje. Utána vagy megszoktam, vagy kevesebb lett a hiba, de a végére megint megsokasodtak. Úgy sajnálom, amikor ilyen figyelmetlenségek rontanak el egy jó könyvet, amit könnyen ki lehetne küszöbölni.
Ezt leszámítva viszont tényleg oda meg vissza voltam ezért a könyvért, szóval szemet tudok hunyni felette. Remélem, hogy Chakraborty még sok hasonlóan csodás regénnyel örvendezteti meg a világot, én biztos az elsők között csapnék le rá. Mindenesetre ez a csodálatos történet biztosan sokáig velem marad, és nem utoljára olvastam.
Szerző
- Szerkesztő
Korábbi cikkek
Könyv2022-03-30Boldizsár Ildikó: Amália álmai
Igaz történet alapján2022-03-16Jung Chang: Vadhattyúk
Könyv2022-03-02Leïla Slimani: Altatódal
Könyv2022-02-02Sarah Winman: Csendélet
