Oldal kiválasztása

Bár nem vagyok nagy rajongója az 1960-ban készült Psycho filmnek, filmtörténeti jelentőségét, a színészek tehetségét, és a korát megelőző gondolkodásmódját el kell ismernem. Bár az első filmet további három folytatás követte, valahogy azok nem igazán érték el azt a hatást, mint az első, azonban a negyedik film valamit visszahozott az eredeti esszenciából, ráadásul még saját korát is megelőzte.

Noman Bates (Anthony Perkins) immár végre boldog, házas ember, és hála feleségének, Connie-nak (Donna Mitchell) – aki egyben a pszichológusa is – végre sikerült meggyógyulnia, és már nem a múlt szörnyűségeivel foglalkozik, hanem igyekszik a társadalom hasznos tagjává válni. Azonban az egyik esti rádióműsorban az anyagyilkosságokról van szó, és Norman betelefonál, ez pedig felszakítja benne a múltbéli sebeket, miközben összecsapnak a feje felett a már jól ismert mentális problémák. Ugyan a műsorvezető igyekszik minden tőle telhetőt megtenni, de vajon tényleg egy gyilkosnak született-e Norman, vagy igenis megjavulhat az ember?

Azt hiszem a Psycho negyedik filmjében már gyakorlatilag szabadkezet kaptak a készítők, amolyan minden mindegy alapon, rájuk sem nézett senki, csak csináljanak valamit, úgyis bevonzza a nézőket a cím. Nos, láttunk már olyat, hogy e mentalitás mentén, bizony a rendező és az egész stáb is telibe tojta a produkciót, de itt inkább az ellenkezőjét tették, és ha már senki nem nézett a körmükre, alkottak valami igazán ütőset.

A Psycho 4 egy igen egyszerű, ám annál érdekesebb filozófia kérdést boncolgat: vajon gonosznak születünk-e vagy később válunk azzá, a körélmények hatására. És ha már szörnyekké lettünk, van visszaút, van még hely az olyanoknak, akik megbánták, jár még feloldozás a borzasztó tettekért? Az egész film ezt a kérdéskört taglalja, miközben bepillantást enged Norman Bates lelkébe és az őt ért hatásokba.

A film 1990-ben készült, és ekkoriban még nem volt szokás, hogy a negatív karakterek hátterét, múltját és motivációját vizsgálják, szimplán, aki gonosz, az gonosz és kész. Ebben a filmben, azonban nem csak újra élhetünk egy klasszikus film esszenciáját, hanem még hónapok, akár ével múltán is azon kapjuk magunkat, hogy a történetben látottak ismét előtörnek emlékeinkben.

Persze, aki hasonló akciódús történést vár, mint az első filmben, az bizony csalódni fog, ez amolyan tipikusan egyszereplős darab (mint mondjuk a Hold, vagy Az őslakó), egy helyszínnel, és bár láthatjuk Bates gyermekkori visszaemlékezéseit, mégis, az egész film hangsúlya a főszereplőnk és a műsorvezető beszélgetésén hangzik, és kettejük briliáns színészi és hangjátéka az, ami igazán borzongató.

Bates gyermekkor egyszerre volt hétköznap, és nem hétköznapi, és pont ezzel a csavarral egy második réteget is bevittek a filmbe a készítők: mindenki járhat így, mindenkivel történnek rossz dolgok, éri csalódások, egyszerűen bárkiből lehet gyilkos, és üldözheti pszichózis – és ez az, ami igazán letaglózó a történetben.

Mick Garris rendező egy olyan művet tett le az asztalra – negyedik folytatásként! – amire ő is és a stáb is büszke lehet, és bár nem kaptak érte díjesőt, garantálom, hogy erre a folytatásra évtizedekkel később is emlékezni fog mindenki!

Szerző

Catleen
Catleen
Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.