Egy nem tökéletes, ám mégis teljesen élvezhető rész után ezen a héten egy piszok nagy csalódásbombát dobtak ránk az írók. Mérgelődtem már korábban, nem is keveset, az alkotók igencsak szembetűnő bénázásaikról, mind a cselekményt, mind a jellemábrázolást illetően. A Drag Me Away (From You) viszont az Odaát tizenöt évados története során talán a legnagyobb mélypontot hozta el számomra. Most sokkal jobban zavarnak ezek a baromságok, mint korábban bármikor, hiszen ezen kívül már csak négy epizód van hátra a fináléig, amit mindenféle szuperlatívuszokkal illetnek a promókban, de a látottak és hallottak alapján egyre kevésbé hiszek ezeknek a jelzőknek.
Sam (Jared Padalecki) és Dean (Jensen Ackles) hívást kapnak egy régi barátjuktól, Caitlintől (Kelsey Crane), aki azt gyanítja, hogy bátyja, Travis (Ryan Alexander McDonald) halála mögött természetfeletti okok vannak. A srácok meg is látogatják Caitlint pont abban a motelben, ahol évtizedek előtt ők maguk is megszálltak még kisfiúkként, és ahol eredetileg összefutottak Caitlinnel és Travisszel. A motel környékén akkoriban sok gyerek eltűnt, és Travist is megtámadta egy bizonyos lény, akiről úgy tűnt, hogy az eltűnések mögött áll, és Deannek sikerült végül megölnie őt – vagy legalábbis azt hitte. Dean eleinte nem gondolja, hogy bármi furcsaság állna Travis halála mögött, amíg ő maga át nem éli a megmagyarázhatatlant.
Hol is kezdjem? A színészi játék kizökkentően amatőr volt ezen a héten, főleg a Caitlint és a fiatal Travist alakító embereké. A castingosok nem tudom, milyen hallucinogén szert vettek be, de az biztos, hogy a kis Sam és Dean egyáltalán nem hasonlított a felnőtt énjükre, sem kinézetben, sem pedig viselkedésileg. Korábban is voltak flashback-központú epizódok a szériában, és egészen idáig sikerült belőni a srácok fiatal verzióját, most mi történt? Az idővonal valamint jellembeli inkonzisztenciákról pedig már nem is érdemes fecsérelnem a szót, mert nagyjából minden második vagy harmadik részben egyértelművé válik, hogy az alkotók egyszerűen nem ismerik a saját munkásságukat.
A fenti negatívumok ellenére lapjában véve nem lenne bajom ezzel a résszel, ha kicsit máshol tartanánk a sztoriban. Viszont sajnos nem ez a helyzet: a végső hajrában pedig már nagyon nem kéne töltelék epizódokkal bajlódni. Ebben a stádiumban már rég az elvarratlan szálakat kéne alakítani, valamint előkészíteni a terepet az utolsó nagy bummra, hogy az igazán ütős legyen, és minden szereplő megkapja a neki járó búcsúztatást. Ám sajnos ez nem az a széria, ahol ezeket el lehetne várni, és baromira vérzik a szívem emiatt.
Nagyon szeretnék pozitív maradni a befejezést illetően, de vannak olyan pillanatok, amiknek köszönhetően legszívesebben feladnám, és nem is foglalkoznék a hátralevő pár epizóddal.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
