Oldal kiválasztása

Mindenkinek ismerős a Hol költők társasága, igaz? Adjunk hozzá egy pár évet – a diákok korát illetően -, egy kis kábítószert, irodalmi tehetséget, és vegyük ki belőle a patronáló tanár alakját. Bumm, Öld meg kedveseid! Ebben a hangulatban adaptáltál Allen Ginsberg és Jack Keruac életét, teletömve fájdalommal, elitizmussal, lelkesedéssel és dark academia hangulattal.

Főszereplőnk Allen Ginsberg híres beat író és költő (Daniel Radcliffe), aki még a későbbi hírnevéből mit sem sejtve épp nekivág a főiskolának, hogy belevesse magát az általa úgy imádott irodalom tanulásába. Már az első órákon kiderül számára, hogy a tanárok nem nyitottak az újdonságokra, a költészettel való kísérletezésre, és nem tudják kielégíteni Allen művészeti kíváncsiságát. A szokványos srácok helyett inkább a bohém és balhés Lucian Carral (Dane DeHaan) kezd barátkozni, aki bevezeti az akkori hipszter világ füstös, drogos rejtelmeibe. Valami olyat akarnak alkotni, ami szembe köpi a hagyományos irodalmat, provokatív, újszerű, igazi reform. Ahogy Allen és Lucian egyre közelebb kerülnek a saját költészetükhöz és egymáshoz, úgy nyílik meg főszereplőnk számára a saját biszexualitásának világa, ezzel együtt pedig Lucian titkolózó személyisége és kaotikus múltja. Hamarosan pedig egyre komolyabb fenyegetést jelent számukra David Kammerer (Michael C. Hall), a férfi, aki Lucian házijait írja, és egyre kevésbé leplezi, mennyire betegesen odavan a fiatal fiúért.

Bevallom, nem vagyok nagyon jártas az irodalomtörténelem nagy alakjaiban, különösen, ami ezt a korszakot illet, úgyhogy nem is kívánom ebből a szempontból értékelni a művet. Inkább mint filmet, történetet és hangulatfestést fogom fel, és erre szeretnék reflektálni, úgyhogy lássuk!

Az Öld meg kedveseid remekül hozza a hangulatot, amit ebbe a korba beleképzelünk, és ami után oly sokan csorgatjuk a nyálunkat a Tumblrön. Elit felsőoktatás, natúr színek, régi idők divatja, az irodalom és a művészetek utáni kétségbeesett vágyakozás, a tanulni és újítani akarás egyre erősebb lángja. Elsőként csak kívülről szemléljük ezt a világot, majd egyszer csak kinyúl, megragadja az elegáns kis tweedzakónk hajtókáját, és beránt a félig lecsúszott, félig zseni különcök forradalmába. A zene és a hangulat zseniális, amivel nagyon jól játszott a film a történetmesélés közben. Ezekkel az eszközökkel folyamatosan rájátszik a történésekre, így adva egy egyre fokozódó feszültségű ívet, ami mégis egy nagy érzelmi hullámvasútnak érződik.

Számomra azok a filmek az igazán erősek, amik valamilyen mély érzést hagynak bennem. Megfognak, magukkal rántanak, a vége után is hagyva bennem valamilyen el nem múló hangulatot. Az Öld meg kedveseid pedig határozottan ilyen. Bevallom, a kötelező gimis próbálkozásom a versírással egészen rettenetesre sikerült, de ettől a filmtől még ma is azt érzem, hogy újra meg kéne próbálni. Szeretnek verset írni? Nem igazán. Úgy gondolom, hogy menne? Szintén nem. Viszont akkor is hagyott bennem egy ilyen érzést, egy késztetést, ami arra enged következtetni, hogy igen is jól sikerült filmmel van dolgunk.

A színészek csodálatosak, különösen a főszereplőt alakító Radcliffe, akitől eddig a Harry Potter filmeken kívül körülbelül semmit nem láttam. Most viszont nagy a késztetés bennem, hogy adjak egy esélyt a többi filmjének, mert itt igazán kiemelkedett a tehetsége. A másik kedvencem a Kammerert játszó Michael C. Hall, akinek nincs olyan ijesztő ábrázata, mint egyes színészeknek, mégis felállt tőle a szőr a hátamon.

Határozottan egy feszült és drámai cselekményről van szó, úgyhogy olyanoknak ajánlom, akik szeretnek az ilyesmibe fejjel beleugrani, és a szereplőkkel együtt agonizálni egy jót. Személy szerint egy borongós délutánt és egy pohár jobbféle alkoholt – már amennyiben abban a korban vagytok -, ajánlanék hozzá, és ha szeretitek az ilyesmit, valami bódító illatú füstölőt, hogy még jobban átszellemülhessünk ebbe a hangulatba.