Oldal kiválasztása

Először Apukám ajánlotta ezt a filmet, és már akkor is úgy gondoltam, hogy megnézem majd egyszer. Aztán az elkövetkező két hétben mindenhonnan ez a film szólt. Mindenhol, amit olvasok vagy hallgatok, ezt tárgyalták éppen, szóval muszáj volt azonnal nekiülnöm és megnéznem.

A filmünk két szálon fut, ha ezeket lehet egyáltalán szálnak nevezni. Az egyik egy interjúsorozat különbféle témába vágó emberekkel. Olyan nagy cégek régi vagy mostani dolgozói, mint a Google, a Facebook vagy a Pinterest, és ők adnak egy kis betekintést abba, hogyan is használják a közösségi médiás felületek az adatainkat. Elmesélik tapasztalataikat a cégükkel, az aggályaikat, és a saját mindennapi küzdelmüket a ma már általánosnak mondható internetfüggőséggel.

A másik szál egy kis példacsaládot követ, ahol a három gyereknek mind más a kapcsolata a telefonjával. A legidősebb lány aktivista, tiltakozik a túlzott internethasználat ellen, az öccse úgy érzi, egészséges a kapcsolata a telefonnal, és bármikor le tudná tenni, a kisebbik lány pedig meg sem próbálja tagadni, hogy a kütyü a mindene, folyton tudnia kell, mi történik a weben, mit üzennek a többiek. Amikor azonban a srácnak megreped a kijelzője, az anyukája felajánlja neki, hogy megjavíttatja, ha egy teljes hétig képes a telefonja nélkül élni. A fiú ebbe bele is megy, é ebben a pillanatban megismerjük a “mesterséges intelligenciát”. Ezt jelen esetben három pasas alakítja, akik mint személyre szabott kémek a telefonban, naphosszat figyelik a tulajdonost, és megpróbálják minél több internethasználatra bíztatni, miközben röpke hirdetésekkel bombázzák. Amikor pedig elveszítik a figyelmet, mindenféle trükkökkel próbálkoznak, hogy visszaszerezzék.

Ezt a szálat sokan kritizálták, mondván, hogy túl klisés, lecsupaszított, hihetetlen és nem életszerű. Szerintem viszont pont ez volt a jó benne. Megalkotta egy teljesen valószínűtlen, de jól ön-inzertálható történetsémát, ami igen, szájbarágósan, igen, kicsit gagyin, de a legtávolabb álló nézőnek is úgy magyarázza el a problémát, hogy eljusson hozzá. Nem mondja, hogy mesterséges intelligencia így, szoftverek úgy, hanem kitalálja ezt a kis kémfilmbe illő egységet, akik azt akarják, hogy odaszegeződjünk a képernyő elé. Nekem különösen tetszett ez a megoldás, annyira leegyszerűsítettre sikerült, hogy pontosan azt érték el, amit kellett. Senki nem hiszi el, hogy valójában ez a történet, mindenkinek túl sablonszerű az egész. Pontosan emiatt mindenki megértheti a mögötte rejlő üzenetet, és egy kis modell segítségével el is tudja képzelni.

Az interjúk olyan dolgokra világítanak rá, amiket én személy szerint nem tudtam, bár nem hiszem, hogy ettől ezek eddig soha nem látott titkok lennének. Ettől viszont nem lesz kevesebb értéke az információnak, hiszen attól még, hogy ezeket az információkat elérhetjük, nem biztos, hogy el is fogjuk. Nem jut eszünkbe minden nap azon merengeni, vajon mennyiben befolyásolja az életemet ez a sok oldal, aminek a része vagyok, mennyi adatot használ fel abból, amit ott csinálok. Felhívja a figyelmet valami olyasmire, amit eddig is sejtettünk, de nem is gondoltuk volna, milyen mélységekig terjed.

Persze nem tökéletes a film, pont a dokumentumos jellegéből adódóan nem köt le úgy, hogy se lankadjon a figyelmünk, de ezt jól ellensúlyozta a kis kitalált család sztorijának frissessége, ügyesen egyensúlyoz az informatív és az elmesélő részek között.

Mindenkinek ajánlom egy megnézésre ezt a filmet. Nem azért, mert ez majd megváltoztatja az életünket, inkább csak megállásra és gondolkodásra késztet. Talán ezek után is mindent pontosan ugyanúgy fogunk csinálni, ahogy előtte, de legalább számba vettük a lehetőségeinket, amit valószínűleg magunktól nem tennénk.