Mágia meg csí van dögivel, csak közben a varázslat veszett el.
Mint sokan másoknak, nekem is a Mulan a kedvenc Disney-mesém, így hát mikor bejelentették, hogy jön az élőszereplős verzió, rögtön lázba jöttem. Aztán elkezdtek csepegni a hírek—nem lesznek dalok, nem lesz Mushu, stb.—mire a lelkesedésem szépen lassan átcsapott félelembe. De megacéloztam magam, és eldöntöttem, hogy nem baj, hogy más lesz a feldolgozás, majd nem a mese, hanem az eredeti legenda adaptációjaként gondolok rá, és akkor majd képes leszek önmagáért élvezni. Most már persze nevetek egykori naiv kis önmagamon, ugyanis nem csak, hogy a készítők lehetetlenné tették, hogy az új verziót el lehessen vonatkoztatni az eredetitől—és minden egyes erőltetett idézet és felcsendülő zenei téma olyan volt, mint egy arcon csapás—hanem még ha ez össze is jött volna, az új film akkor is minősíthetetlen lenne. Így viszont azt sem ússza meg, hogy összehasonlítsam az eredetivel.
Minden probléma gyökere talán az, hogy az új verzió készítői (és egek, négyen írták a forgatókönyvet) csuklóból félreértelmezték, hogy mi is az az „erős női karakter”. A megnevezés ugyanis nem olyan szereplőt takar, aki fizikálisan erős és jó harcos, hanem valaki olyat, aki szépen kidolgozott, összetett személyiség, aki kiáll magáért és közben a közönséget is inspirálja. Aminek az eredeti Mulan tökéletesen megfelelt! Ugyanis már a rajzfilmbeli első jelenetei azt hangsúlyozták, hogy a lány okos, gondoskodó, fejlett az igazságérzete, és igen, kicsit vadóc. Aztán jött a katonai tábor, ahol azt is megtudtuk, hogy kissé ügyetlen, forrófejű, ugyanakkor viszont van olyan makacs, hogy semmit se legyen hajlandó feladni. Ehhez képest az új Mulan… jól tud verekedni. Komolyan, ennyi a lényeg, a személyisége és értéke körülbelül kimerül annyiban, hogy kiemelkedően jó harcos. Erre persze aztán számtalan látványos harci jelenetet lehet építeni, aminek azonban az az ára, hogy a finoman árnyalt karakter helyett, akinek lelke van, kapunk egy… üres testet. Amit semmi sem bizonyít jobban, mint a film vége: az eredeti mesében a császár helyet kínál Mulannak a császári tanácsban, ami nem szimplán egy megbecsült pozíció, hanem egy olyan ajánlat, ami elsősorban a lány eszét és becsületességét dicséri. Ehhez képest az új filmben Mulannak a császári testőrségben ajánlanak helyet—ami ismételten csak a test diadala.
De azért álljunk csak meg még egy percre ott, hogy Mulan milyen jó harcos. Pontosabban ott, hogy miért ilyen jó harcos. Hát azért, mert sok benne a chi—ami elvileg egy férfiban csodás, egy nőben azonban szégyenletes, ami elvileg a karakterkonfliktus alapja. És anyám, annyi baj van ezzel a koncepcióval, hogy elmondani nem tudom. Először is a kínai kultúrában a chi nem kötődik a nemiséghez, hanem mindannyiunkban egyformán megtalálható, szóval baromira nincs semmi értelme annak, hogy Mulannak rejtegetnie kéne a képességeit. Másodszor… miért is vannak neki képességei? Ugyanis a film szerint a chi Mulant kvázi szuperhőssé teszi, aki háztetőkről száll alá és nyílvesszőket cselez ki, ami annak rendje és módja szerint hazavágja az eredeti film üzenetét. Ugyanis a rajzfilmben pont az a lényeg, hogyha a nők és a férfiak azonos bánásmódban részesülnek, akkor azonos eredményeket érhetnek el. Meg hogyha nincs meg benned az a nyers erő, mint a többiekben, akkor kompenzálj eszességgel. Meg hogy az a legjobb, legeredményesebb, ha nem tagadod meg sem a feminint, sem a maszkulint, hanem mindkettőből magadba építed a legjobbakat. Tudjátok: egyensúly, „kívül hűvös hó légy, belül tűz és láng”, miegyebek. Ehhez képest mit üzen az új film? Ha te vagy a kiválasztott, akkor nem is kell keményen dolgoznod, úgyis minimális erőfeszítés és bizonyítás után mindenki követni fog téged. De ha nem vagy kiválasztott, és nem születtél marhanagy chivel, akkor fel is út, le is út.
És igen, nagyon sok rajzfilmes elemet kihagytak a filmből, ami fáj, azonban mindez felett hajlandó lettem volna eltekinteni, ha ezzel hozzáadtak volna valamit a feldolgozáshoz, vagy ha valami ütősebbel pótolták volna őket. Azonban csak baromsággal teli lyukakat hagytak. Vegyük például Mushu esetét: Mushu elvileg azért maradt ki a filmből, mert a sárkányok ilyennemű reprezentációja sértő a kínai kultúrára nézve, amit én el is fogadok. Lett helyette egy főnix (ami meg amúgy nem is létezik a kínai kultúrában, de erről majd kicsit később), aminek a szerepe kimerül abban, hogy néha elröppen a háttérben, vagyis nagyjából semmit sem ad hozzá a sztorihoz, így nem is nagyon lehet mit beszélni róla. Csakhogy ez így rávilágít arra, hogy mi is valójában Mushu narratív szerepe: ő Mulan, ha úgy tetszik, „belső hangja”. Vagyis egy olyan karakter, aki ismeri Mulan titkát, így a lány kendőzetlenül beszélhet vele, szavakba öntve legbelső gondolatait. És mivel a filmekben nem igazán működik a semmibe szavalt monológ, Mulan karaktere csak a Mushuval közös interakciók folyamán rajzolódik ki igazán. És mivel az új filmben nincs Mushu, de még csak olyan karakter sincs, aki átvenné a helyét (pedig lett volna rá lehetőség), Mulan egyszerűen… üres marad. Egy teljesen jellemtelen, üres karakter, aki néha kifejezetten bunkónak is tűnik, ami miatt baromi nehéz szurkolnunk neki—mondjuk ezen az sem segít, hogy Liu Yifei arca nagyjából olyan expresszív, mint egy óvodás által faragott töklámpás.
Jó, mondjuk ha őszinték akarunk lenni, ebben a filmben mindenki üres és lapos. Hiába a plusz kb. félóra játékidő, baromira nem sikerült bármelyik karaktert is elmélyíteni. Itt mindenki csak úgy… van. Shan Yu egyetlen pillantásától a rajzfilmben megfagyott a vér az ereidben. Élőszereplős verziója, Bori Khan, a fekete szerkó meg a sebhelyek ellenére nagyjából olyan rémisztő, mint egy rocker nyuszis mamusz. A boszorkány érdekes is lehetett volna, és vizuálisan rettentő izgalmas is, de a karakterív úgy ugrál, és olyan szinten a semmibe tart, hogy beleszédülök. Mulan bajtársai, meg új szerelme (mert Li Shang is a kukában végezte) is olyan szinten felejthetők, hogy az már fáj. A császár nyugodt és tiszteletteljes bölcsességének hűlt helye. Mulan apja a film végén mond valamit, miközben az arcáról valami egészen mást olvas le az ember. Ja, és fél órába telt, mire rájöttem, hogy Mulannak két kiképzője van, nem egy.
Végezetül pedig—igen, „végezetül”, mert ha nem zárom le tudatosan egy ponton ezt a cikket, akkor hajnalig fogom szidni a filmet—csak arról szeretnék még szólni egy pár szót, hogy ez a film milyen rettenetesen, fájdalmasan képmutató. Annyira, de annyira látszik, hogy el akarták adni a kínaiaknak, de közben meg arra sem vették a fáradságot, hogy rendesen utánanézzenek a dolgoknak. Bár a színészek kínaiak, a rendező, mind a négy író, a jelmeztervező, stb. mind fehér, akiknek maximum futó kalandja volt a kínai kultúrával. Plusz, mint ahogy már említettem, Mushu ugyan nincs, mert sértő, a chi baromira nem úgy működik, ahogy itt bemutatják, a kínai főnix meg nem támad fel a hamvaiból, mivel az egy vérbeli nyugati elgondolás. De mindeközben meg az összes szereplő úgy mozog, mint a kínai fantasztikus kaland/akció filmek szereplői. Tehát az egész film olyan, mint egy rosszul végzett kutatómunka után megírt, nagyon összecsapott esszé, amivel a diák nagyon be akar vágódni a tanárnál. Több benne a baromság, mint a helyes infó, de delikvensünk még büszke is rá, sőt, valószínűleg meg fog sértődni, amikor majd megbukik.
Tehát az ítélet: én megnéztem, hogy nektek ne kelljen. Komolyan, ne nézzétek meg. Nézzétek inkább újra a mesét, az, higgyétek el, sokkal pozitívabb élmény lesz, ez a film ugyanis jobban hasonlít egy lángokban álló szemeteshez, mint az elődjéhez. Ja, csak még egy gondolat, mert efölött tényleg nem vagyok képes elsiklani: az, hogy Mulan a csata közepén dönti el, hogy márpedig ő most coming outol nőként, amire reflektálva gyorsan lekapja a páncélját és kibontja a haját, hogy aztán úgy vágtasson vissza a harc sűrűjébe, talán a legbanálisabb dolog, amit valaha filmen láttam.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
