A minap olvashattatok tőlem egy könyvértékelőt, amelyben J. A. A. Donath: A Kardtánc című kötetéről írtam, most pedig egy érdekes interjút hoztam el nektek az íróval, J. A. A. Donath-tal, azaz Jenei Andrással.
Jenei András

Szervusz András, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésemet! Mesélj kérlek magadról, mit lehet tudni J. A. A. Donath-ról?
Igazából bármit, hiszen aki mer kérdezni, annak válaszolok is. Mondjuk kezdeném azzal, hogy a becsületes nevem: Jenei András. Az életrajzom fent van az oldalamon, így azt javaslom: aki az életemről érdeklődik és mást szeretne, mint adatok felsorolását, olvassa el a könyveim. *nevet* Leginkább az életrajzi jellegűeket.
Kezdésképp az Emlék-szem címűt ajánlom, azután talán a Nyeregben a Konstantin-kereszt jöhetne. Innen pedig tovább a többi: Az enyém, az Altatott álmok, és utána A látó Shakespeare.
Így kaphat egy képet az életemről, emellett pedig arról, hogy írok, ráadásul több stílusban is.
Ami viszont fontos, hogy J. A. A. Donath álnevem akkor született, mikor életem első „fantasy” regényét megírtam, a Triannita első részének első verzióját. De a lényeg, hogy nem angolszász neveket takarnak a betűk, hanem igazi, magyarokat. J: mint Jenei; A: mint András; A: mint Attila (édesapám tiszteletére, akinek ez volt a harmadik neve); és a Donath. Ezutóbbi pedig két okból: az egyik, hogy volt egy középkori grammatikus, aki sokat írt, másolt, a másik, hogy olyan nevet kerestem, amiben ott a „don” szó…
Szerintem nagyon szép, hogy édesapád tiszteletére ott van egy „A” a nevedben. Mindig fontos szerepet játszott az életedben az irodalom?
Nálunk az egész család imádott olvasni, jártak is könyvtárba sokat. Volt, hogy én is mentem, de lódítanék, ha azt állítanám, hogy akkor én szerettem olvasni. Azután előfordult, hogy unatkoztam egy kórházi bentlét alatt, s ott, amit találtam a gyerekeknek tartott polcon, mind elolvastam. Ahogy haladt az idő, ez hullámzott, mármint az olvasás szeretete, így hol többet, hol kevesebbet fogtam könyvet a kezembe. Az a nagyfokú imádata az olvasásnak, amit most művelek, 2010-től alakult így: a transzplantációm után már több időm és módom volt olvasgatni.
Az írás egy másik történet. Tizenévesen verseket fabrikáltam, de ezek csak rímbe faragott sorok voltak. Szakközépben már jóval több került ki a kezeim közül, egy határidőnapló jó fele megtelt velük. Tinédzserként írogattam spirálfüzetbe is; született egy gyerekes kalóztörténet, két lapozgatós játékkönyvhöz hasonló iromány, két fantasy, ami egymást követi… Ezek mind a padláson, fiókban, vagy ki tudja ma hol lapulnak. De nem ez lett az én utam. Apró karcok is születtek, mígnem megírtam az első kéziratom. Ez a fiókban állt sokáig és végül ezt adtam ki – már vakon –, s ez lett az első könyvem 2009-ben. Ez a Nyeregben a Konstantin-kereszt.
Azt már tudjuk, hogy 2009 előtt jött el az idő, hogy kiadod az első könyved? Mi volt az az impulzus, aminek hatására elhatároztad magad?
Megvakulásom után egyszerűen céltudatosan kerestem olyan kiadót, akihez fordulhatok. Már akkor láttam, hogy ez nem egyszerű, de mégsem adtam fel. Kutattam a neten és találtam egy pályázatot könyvkiadásra, amit az Ad Librum kiadó írt ki. Azonnal rácsaptam és igen rövid idő után meg is született náluk és velük az első könyvem. S bár azt kellett látnom, hogy ez nem egyszerű, de mégis járható út. Így indultam, majd találtam más megoldást is, amiben bár nem kiadói lehetőség állt, de az is működött és működik máig, ez a szerzői kiadás. Ma így kétfajtában hiszek és művelem is: a szerzői és a kiadói út ami nálam működik.
Melyik műfaj/zsáner áll hozzád a legközelebb?
Többet kipróbáltam már és máig próbálgatok. Szeretem a realitást, így a mai időben játszódó felé indultam el nemrég. Remélem tudom is hozni azt, amit érzek ezzel kapcsolatban. Ám fontos terület a fantasy is; s itt ne a misztikus, mágiával telerakott, törpös, trollos verzióra gondoljunk. Már a legelső fantasy könyvem is úgy készült, hogy inkább volt történelmi jellegű, mint fantasy. Ezekben arra igyekszem irányítani magam, hogy teljesen reális legyen. Csak nem ezen a földön, hanem egy másik világban, ami szinte megszólalásig földi, csak épp középkori, vagy más korszakban játszódik.
Adódhat a kérdés, hogy miért nem írok történelmi regényeket? Egyszerű az ok, ott kötve lenne a kezem és én azt szeretem írni, ami bennem van. Semmi határ – na jó azért bizonyosakat be kell tartani –, semmi időszaki korlát, történelmi kor, személy, esemény…
Igen, értem, hogy mire gondolsz, mondhatnánk úgy is, hogy az írói szabadságnak egyfajta mérsékelt és alázatos verziója. Mesélnél kérlek a történeteidről? Van olyan, amelyikre a legszívesebben gondolsz?
Az önéletrajziakat el kell olvasni, az életem ott áll a lapokon feketén-fehéren. Ebből kissé kilóghat a Nyeregben a Konstantin-kereszt, mert az kitalált. Ott egy olyan álmom írtam meg kisregény formában, amit egykor szerettem volna megvalósítani, de a hazai bürokrácia ezt megakadályozta. Egyszerűen mentősöket raktam bringákra.
Van egy horrortörténetem, Az éjtükrös szelence, ami egy iskolaszanatóriumban játszódik fent a mai Sváb-hegyen. A kastély létezik, a szanatórium is létezett, amíg be nem zárták. Gyerekkoromban sokat voltam ott, volt élmény és emlék, ami segített.
A Triannita sorozat egy ötkötetes regényfolyam. Kitalált középkori világban egy kitalált lovagrend, megalkotott hit és vallás. Szentkönyv az alapja, amihez kötetenként más sztori jött, de a szereplők ugyanazok, de vannak természetesen újak is. Egy kicsit másol a magyar történelemből, mint ahogy a helyszínek is nem véletlen hasonlóak a Kárpát-medencéhez!

Iván Eszter illusztrációja
Van két novelláskötetem, amikben húsz-húsz kis szösszenet van, valamint van egy nagyon igazi fantasy is. Ebben tényleg sárkányok, meg mindenféle mágusok élnek. Most jött ki egy mai történet, egy reális kisregény, ez pedig a nyolcadik kerület életébe vezet be minket.
S itt van ugye a Calderania, ami megint egy történelmi jellegű fantasy, de egy másik világban élik napjaikat a főszereplők. Kicsit északi, kissé keleti beütések is akadnak benne, de én egyszerűen kalandregénynek titulálom inkább.
Melyiket szeretem a legjobban? Mindig azt, amelyiket írom éppen. Mert akkor azzal élek, s azt látom, érzem, csinálom.
És ha már szóba került, akkor most térjünk át a Calderania sorozatra. Igazán izgalmas világot alkottál meg. Honnan jött az ötlet?
Én úgy írok, hogy mindig más az, ami ihletet ad, gondolatokat gerjeszt. Hol egy rockopera (A bitorló fivér), hol egy régi emlék és hely (Az éjtükrös szelence), hol meg egy film, vagy épp egy zeneszám, könyvbéli történet terelget, irányít.
A Calderania, ha hiszed, ha nem, egy zeneszámból jött. Abban egy-egy ütemnél férfiak mintha összeütötték volna a tenyerüket tánc közben és azonnal egy képet láttam: harcosok egy tűz körül avatási szertartásképp roppják… Jött a következő szó: Kardtánc.
A többi pedig összetett folyamat volt. A helyszínek, a karakterek, a történések innen-onnan érkeztek, majd formálódtak történetté. Azt tudtam, hogy honnan indítok, hová akarok eljutni. Végül ez íródott meg és örülök, hogy sikerült egy új világot teremtenem.
Nagyon jó neveket adtál a szereplőknek. Általában mi alapján választasz nevet a karaktereidnek?
Ez is minden történetnél más. De maradjunk A Kardtáncnál.
Nem mindenki tudhatja, de a mester neve tulajdonképp a kedvenc sportolómtól van, akit épp ma is követek a Tour de France kerékpáros, francia körversenyen. Ő Peter Sagan…
Akadtak itt skandináv nevek, őket pedig azért válogattam – s ezek általában létezőek –, mert szerettem volna (szeretnék… *nevet*) behozni egy ilyen vonalat is a sztoriba. A többi pedig vagy azért lett megalkotva, vagy épp beleírva, mert a történet azon részéhez szükséges volt. A keletieknél igyekeztem kissé japános hangzású nevet találni, az északiaknál pedig skandinávot.
Amúgy ma már inkább meglévő neveket választok, vagy azokat alakítom kissé át. Régen, emlékszem csináltam olyat, hogy kitaláltam valami jól hangzó nevet, beírtam a Google-ba és ha nem volt találat, megtartottam. *nevet*
Szóval szeretnél a történetnek egy skandináv vonalat is. Lehet már tudni valamit a következő kötetről? Esetleg a címét? Vagy ami engem kifejezetten érdekel, Kaggénak szánsz nagyobb szerepet a jövőben?
Nos igen, folyamatban van a befejező rész megírása, bár nehezen és lassan tudok csak haladni vele. Éppen ezért türelmet kérek mindenkitől, aki várja. De jó hírként annyit, hogy a fele körülbelül már megvan.
A címe sem titok már: A Farkaspengék lesz és ugye pár kérdést kell tisztáznia majd Menthárnak.
Kagge? Igen szerepel benne, de eddig még alig volt szerepe. Én sosem készítek kész vázlatot, hogy mit akarok írni. Hagyom, hogy a szálak maguktól fussanak – kis igazítással –, s a szereplők jöjjenek, vagy éppen ne. Így még nem tudni, hogy Kagge mit csinál vagy nem csinál majd a folytatásban. *nevet*
Viszont mások kaptak jó kis eseményeket már…
Milyen egyéb történeten dolgozol még? Mesélnél erről is, kérlek?
Amellett, hogy most megjelent a Mindenki jó lesz, tesó!, és egy másik könyv is szerkesztőnél van, szeretnék A Farkaspengékre koncentrálni. Ehhez olvasgatok – nem keveset –, kutatgatok még mindig.
De benne vagyok egy projektben is, ahol tőlem idegen műfajban írunk és még nem tudom az mikor készül el. Illetve a fejemben járnak a gondolatok egy esetleges újabb „tesós” történeten. De ez még nem biztos.
Kik azok az írók, akiket követendő példának tartasz? Illetve kik a kedvenc alkotóid?
Nagyon sok van. A teljesség igénye nélkül megemlítem Richard Bachot, meg James Rettfieldet, akiktől némi spiritualitást tanultam. Imádom George R. R. Martint, aki elindított a „lovagos” fantasy felé. Ha ő nincs, sosem kezdem el írni a Triannitát. Szeretem a magyarok közül Jókait a leírásaiért, Móricz Zsigmondot a stílusáért. De nem hagyhatom ki Gárdonyit és a maiak közül csak hármat a sokból: Bán Mórt (imádom minden könyvét), Bíró Szabolcsot, és egykori történelemtanáromat, Szélesi Sándort. Nem írtam női szerzőt? Elnézést, de ők túl sokan lennének… *nevet*
Jókait én is kedvelem, pont a szép, leíró részek miatt. Mit üzennél azoknak, akik szeretnének írással foglalkozni?
Ha komolyan gondolják, sose adják fel. Legyenek nagyon-nagyon türelmesek és kitartóak. Legyen bennük alázat az olvasó felé és tisztelet azok felé, akik segítik őket. Ne feledjék, hogy hibázhatnak, hogy nem tökéletesek, és ha valaki nem dicséri őket, akkor se ugorjanak neki. Tanuljanak a negatív kritikából, tanuljanak írni. Mindegy, hogy hogyan, de folyamatosan fejlesszék magukat. Ne higgyék magukról, hogy ők egy személyben szerkesztők és korrektorok is, mert nem! Kemény út vár rájuk, de írni jó, írni mindig egy küldetés…
Ez az utolsó gondolat nagyon tetszik, és valóban igaz is. Köszönöm András még egyszer, hogy elfogadtad a felkérésemet, kívánom, hogy a könyveid sok-sok olvasóhoz jussanak el a jövőben és természetesen még sok új megjelenést kívánok!
Bízom benne, hogy élveztétek az interjút Ti is, ha pedig szeretnétek még többet megtudni, akkor a fent említett életrajzi kötetek jó választások lehetnek.
Szerző
