„Nem kórházban vagy bábaasszony kezében kezdődik a mi életünk, hanem a történelemben, a többi emberben, a miénket megelőző életek hosszú sorában.”
A portugál Afonso Cruz az emlékezet virágait szedi csokorba filozofikus hangvételű regényében.
Két férfit sodor egymás mellé az élet: az idősebb egy műtét következtében elveszítette személyes emlékeit, melyeket erősen meghatározott a diktatúra, a fiatalabb pedig a hétköznapokba belefásulva nem tudja, hogyan is tehetné emlékezetessé az életét. Az idősebb nem emlékszik a részletekre, a fiatalabb pedig elveszik közöttük. Hogyan segíthetnének egymáson, ha már magukon sem tudnak? Együtt erednek az elfeledett múlt nyomába, hogy összerakják egy ember történetét mindabból, amit az ismerősei tudnak róla elmondani. A fadoénekesnő, a hős görögök soha nem síró leszármazottja, a főállású bohóc mindannyian mesélni kezdenek, s a történetüket mint egy-egy szál virágot nyújtják át. Talán sikerül a virágokból összerendezni egy csokrot. Talán sikerül felvenni a harcot az ürességgel. Talán a virágok megmutatják mindazt, amiről nem szabad soha megfeledkeznünk. Talán mindkét férfinak sikerül méltóvá válnia a virágokhoz.
Szerettem olvasni ezt a könyvet; valahogy egyszerre éreztem elgondolkodtatónak és mégis könnyednek. Ez volt az első olvasásom Afonso Cruztól, és úgy érzem, hogy egy különleges szerzőre sikerült bukkannom a személyében. Nem azért, mert mint kiderült, igazi polihisztor – a borítón és a belső oldalakon díszelgő virágok is az ő keze munkáját dicsérik -, hanem mert annyira magával ragadó, olvasmányos és eredeti a stílusa. Ráadásul számos mélyenszántó, szép gondolat is felmerül a történet során, amiken érdemes elnyammogni egy kicsit, én legalábbis szívesen tértem vissza egy-egy bekezdéshez. Közben pedig egy finom humor is belengi az egészet. Azt hiszem, ez a stílus nagyon kellett a történetnek ahhoz, hogy igazán lekössön és fél nap alatt elolvassam.
Bár azért a sztori önmagában is felvet egy rakás érdekes kérdést. A főszereplőnk ugyan kifejezetten ellenszenves, álszent és idegesítő – és nem is tudtam eldönteni, hogy a hirtelen feltámadt szívjósága miatt igyekszik ilyen lelkesen felderíteni Ulme úr múltját, vagy szimplán csak el akar menekülni a problémái elől, és ez kiváló ürügy arra, hogy mással foglalkozzon. De imádtam, ahogy körbejárta azt a kérdést, hogy mi tesz egy embert azzá, aki, hogy mennyi szerepe van ebben a saját emlékeinek és mások róla alkotott véleményének, benyomásainak. Nekem kifejezetten bejött, hogy végül is nem derül ki, hogy milyen ember volt Ulme úr, akiről meglehetősen ellentmondásos visszaemlékezéseket hallunk, hanem magunknak kell összeraknunk a kirakóst és eldöntenünk, hogy kinek a véleményére adunk. Én valahová az arany középútra pozicionáltam.
A befejezéssel elégedett vagyok, elég nyitott, de mégis pozitív az adott körülmények között. Talán „hősünk” is megvilágosodott végre, és elindulhat egy pozitív irányba. Az máris biztató, hogy leesett neki, milyen kis hülyeségeken hagyta kisiklani az életét.
Nekem nem lett életem könyve, és valami hiányzott, hogy igazán megérintse a lelkemet, de ahhoz elég jó volt, hogy szívesen olvassak még a jövőben az írótól. Még bármi lehet bimbózó kapcsolatunkból. Bátran ajánlom az újdonságokra vágyó olvasóknak, akiket nem riasztanak el a kissé magvas gondolatok és az idegesítő szereplők.
Szerző
- Szerkesztő
Korábbi cikkek
Könyv2022-03-30Boldizsár Ildikó: Amália álmai
Igaz történet alapján2022-03-16Jung Chang: Vadhattyúk
Könyv2022-03-02Leïla Slimani: Altatódal
Könyv2022-02-02Sarah Winman: Csendélet
