Azt hiszem, hogy ha zsánerirodalmat kellene választani, akkor évek óta még mindig ugyanazt mondanám: Kedvencem a fantasy. De ezt ne úgy képzeljétek, hogy csak a mindenféle természetfeletti és/vagy mitológiai lényeket felsorakoztató történetek jöhetnek szóba, mert bizony azokat a műveket is kedvelem, amik inkább egy letűnt korba repítenek el, akár egy alternatív világba.
J. A. A. Donath: A Kardtánc című regénye pedig pont egy ilyen alternatív világban játszódik, valójában mindenféle csodalény nélkül.
Mikor belekezdtem a történetbe, még csak a fülszövegen voltam túl. Surprise! Elolvastam a fülszöveget, amit igazán ritkán szoktam és egy nagyon érdekfeszítő történet kezdett körvonalazódni a lelkiszemeim előtt.
Menthár Korsen Abiesben él, amely Calderania szigetkirályságásának Curpo nevű szigetén található, és szinte semmiben sem különbözik korabeli társaitól, talán csak annyiban, hogy életét kissé megnehezíti rossz bal bokája, ami túl sokszor ugrik ki. Ilyenkor pedig nehezen jár, biceg, így Abiesben többen is Bibebócának csúfolják. Egészséges társai pedig az általában elagyabugyálható alanyt látják benne.
Azonban Menthár pár éven belül betölti a kort, amikor részt vehet a Kardtáncon, a megmérettetésen, amelynek során a fiatalok elnyerhetik a harcosok kék kendőjét és ezáltal nagykorúvá is válnak. Ebben a világban pedig bár az egyéb szakmákat választott embereket sem nézik le, de a harcosok mégis társadalmilag magasabb rangot képviselnek, így Menthár apja, Graub mindenképp szeretné megadni fiának az esélyt a próbán való részvételre. Éppen ezért reményekkel telve keletre küldi fiát, hogy ott megfelelő felkészítésben legyen része. Vajon épségben odaér? Mi lesz a lábával? Vajon sikerül felkészülnie egy ekkora próbára?
Talán ennyi ízelítő elég is a történetről magáról. A könyv háromnegyedét ebook formátumban olvastam, így a borító nézegetése kimerült a molyos profiljának csodálásában. A borító letisztult és szemet gyönyörködtető is egyben, a színe pedig igazán jó választás volt a hideg szürkével/kékesfehérrel. A könyv fedlapján lévő farkas pedig, hát majd kiderül, hogy miért egy farkas néz az emberre azzal az igéző kék szemmel. Viszont hiába nézegettem a molyos profilt, nem tudott olyan döbbenetes élményt nyújtani, mint amikor először a kezembe vehettem, belelapozhattam, megsimíthattam a fizikai példányt. Csodaszép könyvről van szó, látszik, hogy minőségi a kötése és a nyomdában odafigyeltek rá. Így olvasás után pedig azt mondom, hogy ez a történet bizony meg is érdemelte a keményborítást, abszolút illik hozzá.
Érdekes élmény volt ezt a könyvet olvasni. Egyrészt természetesen a történet miatt, másrészt pedig azért, mert – ahogy fentebb már említettem – az ebookkal kezdtem az ismerkedést. Nem kertelek, nem szeretem az ebookot. Valahogy kissé olyan idegen: nem érzem a könyv súlyát, nem tudom lapozgatni, nem érzem az oldalak érintését, pedig az olvasás élményéhez nekem ez is hozzátartozik. Pont ezért volt nagy az öröm, amikor a fizikai példánnyal tudtam folytatni az ismerkedést.
Menthár története egy olyan fiatal fiú meséje, aki képvisel mindannyiunkat. Aki bár elesett és nem teljesen egészséges, de megvan benne az akarat. Bizonyítani akar, megmutatni a világnak, hogy ő, Menthár Korsen nem csupán egy bibebóca fiú a faluban, hanem harcos, akire nagyobb dolgok várnak, mint azt bárki gondolná. De megmutatja azt is, hogy nem minden a külső, a fizikai felépítés, hogy fontos a személyiségünk, a lelkünk is, hogy szerethetőek vagyunk és igenis lehetünk annyira fontosak valaki számára, hogy akár évekig is hajlandó várni ránk. Menthár karaktere számomra a kitartást és az akarat fontosságát képviselte és úgy érzem, hogy talán az író úr is ezt szerette volna átadni vele.
Mentháron kívül azonban volt egy másik szereplő, aki hiába negatívként kezd, mégis megszerettette magát velem a kötet végére. Ő nem más, mint Kagge, Menthár riválisa a könyv legelejétől, aki az őt otthon ért sérelmeit általában a fiún vezette le. Hiába hangoztatja Kagge, hogy nem veszi semmibe sem Menthárt, valahol mélyen belül bizony egyértelmű rivalizálást érez a fiú iránt, sőt meg merném kockáztatni, hogy tetteit esetenként a féltékenység is vezérli. Bízom benne, hogy többet is megtudhatok majd róla és hogy mindkét fiúra nagy szerep vár még a későbbiek folyamán. Mert hogy igen, ez a könyv a Calderania sorozat kezdő kötete és én már alig várom, hogy a második részt is olvashassam.
Forrás: judyt_olvasosarok (instagram)
Az író stílusáról is hadd ejtsek pár szót. Kezdetben kicsit soknak és túl részletgazdagnak találtam a leíró részeket. Sajnos többször is sikerült egy-egy mondat közben elkalandoznom, így fogalmam nem volt, hogy mit is olvastam, ezért az elején többször is újra és újra kellett olvasnom mondatokat, részeket. Szó se róla a fogalmazás nagyon szép, választékos és gazdag, de nem minden esetben éreztem úgy, hogy a naplementét egy három soros mondatban szükséges leírni. A leíró részeknél picit elveszett voltam, pedig én kedvelem ám Jókait is, viszont amikor valami mozgalmasabb dolog történt, akkor bizony odaszegeződtem a lapokra. A történet életre kelt és szinte kiugrott a könyvből. Ott lovagoltam Menthár mellett, vagy éppen Noah-val együtt morfondíroztam, és ahogy haladtam a vége felé egyre izgalmasabbá vált a sztori. Szeretem az ilyen élményeket, így köszönöm és hálás vagyok, hogy olvashattam A Kardtáncot.
Azonban a kötetre ráférne még egy javítás, mert elég sok elgépelésbe sikerült belebotlanom, s mivel nem pusztán az olvasás élményéért, hanem recenzióként is olvastam Menthár kalandját, ezért ezekre kínosan figyeltem. Most még extrábban, mint ahogy máskor szoktam. Viszont semmi sem menthetetlen, ezek a hibák egy későbbi kiadás során könnyen javíthatók.
Összességében egy nagyon jól megálmodott és szépen megírt világba csöppenhettem, érdekes karakterek közé és egy igazán érdekfeszítő történetbe. Bízom benne, hogy többet megtudhatok majd a világ történelméről, a jelenlegi helyzethez vezető események láncolatáról a következő kötet(ek) során, amelye(ke)t nagyon szívesen fogok olvasni. Az első kötetet jó szívvel ajánlom másoknak is, illetve ifjúsági kötet lévén, bizony tizennégy-tizenöt évesen már nyugodtan fejest ugorhat bele bárki.
Szerző
