Ha már úgyis a vírusos téma kering a levegőben, akkor nézzük bele ebbe a 2008-as filmbe, ami bemutatja mi történik akkor, ha egy elzárt ország teljes lakossága vagy Mad Max-be vagy Trónok Harcába megy át.
De kezdjünk csak mindent az elejéről; 2008-ban egy Reaper-nek nevezett virus hihetetlen iramban terjedt el Skóciában, rekord idő alatt megtizedelve a lakosságot. A brit kormány emiatt egy falat húzott fel egy ponton, ezzel lezárva az utat és rengeteg ártatlan embert sorsára hagyva. A fiatal, sérült Eden Sinclair (Rhona Mitra) is csak anyja és egy katona áldozata révén marad életben, kikerül a falakon kívülre és felnőve az egyik legerősebb harcossá növi ki magát. Miután főnöke Bill Nelson (Bob Hoskins) közli vele, hogy közel 30 év után londont is elérte a vírus és csak egy, korábban Glasgowba rekedt kutató és pár feltételezhetően immunis túlélő lehetnek a remény.
Ennél nem is kell több, a pénzeszsák Canaris (David O’Hara) összeállított egy állig felfegyverzett csapatot és egy kedves időkorlátot is ad nekik – vagy kihozzák időben ami kell, vagy London fertőzöt részét magára hagyják, akárcsak korábban a skót területeket. Eden, bár legszívesebben golyót repítene a férfiba és úgy az egész politikai életbe – hiszen 3 évvel korábban is tudtak a túlélőkről – mégis úgy dönt, félreteszi haragját és arra koncentrál hogy megkeresse az orvost.
El is jut a kis csapat Glasgow-ba, ahol találkoznak a nem éppen kedves lakossággal, akik annak ellenére is kannibálokká lettek, hogy a környék amúgy hemzseg az időközben eléggé megnövekedett haszonállatoktól. Vezetőjük Sol (Craig Conway) elmondja Edennek, hogy Kane (Malcolm McDowell) még életben van de többé nem akar már a kinti világgal kapcsolatba lépni – Sol pedig Edent akarja felhasználni annak érdekében, hogy a falakon kívülre jusson.
Őszintén szólva, nem tudom mit kezdjek ezzel a filmmel: egyik oldalon nagyon tetszik, mert bár mai szemmel embertelenül, de a leglogikusabban léptek fel egy olyan virussal szemben, ami tényleges veszélyt jelentett az egész világra. Eden “honvágyát” nem ragozták túl és nem is lett volna annyira jó neki, de az utalások kellően megtették a hatásukat. Az egyik gonosz a filmben végül is eléri a célját – részben -, hogy aztán a saját ostobasága miatt hulljon porba. Valamint eddig nem tudtam, hogy a poszt-apokaliptikus bőrszerkók és maori tetoválások ennyire megférnek egy filmben a középkori lovagi páncéllal és stílussal.
A film egész hangulatát nézve pedig egy érdekes kis hullámvasút: kapunk a tipikus poszt-apokaliptikus letargiát és kétségbeesését, a Mad Max vonulat miatt nem kevés akciót, a középkori hangulat pedig ad ez egésznek egy érdekes kis ízesítést a végére. Az sem megkerülendő, hogy a film felsorakoztat egy nem gyenge szinészgárdát; a fentebb említettek mellett még ott van a gyenge kezű miniszterelnök, akit Alexander Siddig alakít, vagy Adrian Lester mint Norton parancsnok.
Eddig még rendben is van a film, azonban jön az érme azon oldala, ami miatt adnék egy taslit a forgatókönyvírónak. Első; hacsak nem szándékosan rakták london szívébe a fertőzötteket, akkor semmi esély sincs rá, hogy az csak magától oda kerüljön 30 év távaltából és rendkivüli messzeségből. Második, elképzelhető hogy az évek alatt a túlélők új generációja született és nem is kevés, de azt hogy csak azzal maradtak életben hogy egymást ették, több mint valószerülten ennek fényében. Azt meg már fentebb is említettem, hogy az olyan állatok, mint a tehenek, hatalmas csordákban mászkálnak – és nem fertőzöttek.
Nem mondom, hogy a Doomsday a legjobb posztapokaliptikus film amit valaha láttam, de egyike a jobb daraboknak. Érdekes, izgalmas és a kategóriája minden jegyét normálisan viseli magán – némi jól behozott extra adalékkal.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
