Oldal kiválasztása

„Tudott olvasni! Volt ellenszere az öregség halálos mérgére.”

A chilei Luis Sepúlveda könyve igazi kis gyöngyszem lehet azoknak, akik szívesen indulnának képzeletbeli kalandozásra egy ecuadori őserdőbe egy nem mindennapi főhős oldalán.

Az öreg Antonio José Bolívar Proano évi két ünnepnapot tart nyilván: amikor a félévenkénti hajójárattal megérkezik fogorvos barátja, s meghozza neki egy finom lelkű nagyvárosi örömlánytól a kiolvasott szerelmes regényeket. Az öreg ugyanis az Amazonas-síkságon, egy El Idilio nevű ki településen él az őserdő mélyén. Fiatal korában költözött oda, s telepedett meg a shuar indiánok között. Az évtizedek során megtanult tőlük minden megtanulhatót az erdőről és lakóiról: állatokról, bennszülöttekről és betolakodókról.
A shuarok egy napon egy szőke férfi holttestét találják a folyóparton. Egy felbőszült nagymacska tépte szét, hogy értelmetlenül elpusztított kölykeiért bosszút álljon. S bosszúszomja a vértől nemhogy csillapodna, újabb és újabb áldozatokat kíván. Az öreg vadász az állat keresésére indul…
Sepúlveda ezt a szép és izgalmas, élőlénypárti regényt az ismert ökológusnak, Chico Mendesnek ajánlja, akit nem sokkal a könyv megjelenése után gyilkoltak meg.

 

Lehet egy ilyen bájos című könyvhöz nem pozitívan hozzáállni? Én nem tudtam, és szerencsére nem is okozott csalódást. Igazság szerint még hosszabb is lehetett volna ennél a röpke 134 oldalnál. Persze van valami aranyos az ilyen rövid, kedves kis regényekben, de azért én el tudtam volna még viselni kétszer ennyi oldalt is, és akkor akár mélyebb betekintést is nyerhettünk volna a dolgokba. De jó ez így is, ahogy van.

Na jó, az elején a fogorvos ténykedését egy az egyben kidobtam volna, és csak érintőleges említettem volna, hogy „íme a remek fogorvos, akinek hősünk a protkóját és a könyveit köszönheti”, mert van egy „kedves” kis sztorija részeg parasztokról és egy fogadásról, ami mindenkiben felébreszti a lappangó fogorvos fóbiát.

Annak ellenére, hogy eddig – az előző bekezdést leszámítva – leginkább aranyos és kedves jelzőkkel illettem a történetet, azért hozzá kell tennem, hogy mindezek mellett van egy nagyon komoly oldala is. Tökéletesen bemutatja az erdőirtás és az orvvadászat problémáját, az őslakosok és a fehérek között feszülő ellentéteket, de úgy, hogy nem is megy bele igazán mélyen. Csak elejt egy-egy megjegyzést, vagy a szereplők gondolataival terelget minket. A megjelenése óta eltelt több mint harminc év alatt (spanyol nyelven 1989-ben) sajnos még égetőbb probléma lett az esőerdők védelme, úgyhogy semmit nem vesztett az aktualitásából, sőt talán most fontosabb mint valaha.

A fülszöveget olvasva egyébként tartottam tőle, hogy nehogy nagyon állatkínzós legyen vagy részletezze a kis ocelotbabák meggyilkolását, de szerencsére csak a következményekkel szembesülünk, úgyhogy nem borított ki. Amikor meg romantikus lelkű öregünk ered a felbőszült nőstény nyomába, az fényévekre van attól, amit az orvvadászok csináltak, mert érezhető volt a különbség, hogy ő nem élvezetből lövöldözött állatokra, hanem csak nem volt választása, de attól még végig tisztelte az ocelotot. Ez annyira szépen megnyilvánult a végén.

De az öreg Antonio José Bolívar Proano különben is egy olyan csodás krakter, egyszerűen nem tudom más jelzőkkel illetni, mint hogy szép a lelke. Szerettem benne, ahogy elvonult a kotnyeleskedő, rosszindulatú emberek elől az őserdőbe – aminek a megjelenítése tökéletes, szinte ott éreztem magam -, ahol szinte eggyé vált a természettel; alázattal és tanulni vágyással közeledett a shuar indiánokhoz és beilleszkedett közéjük, még ha később el is kellett mennie. És közben meg olyan áhítattal tekintett a szerelmes regényekre, mintha ezzel újraélhetné azzal a bizonyos hosszú nevű hölggyel való kapcsolatát. Az egyik legszebb, legkedvesebb rész, amikor az egyetlen olvasni tudóként éjszaka felolvas a barátainak, és kiderül, hogy mindenki szomjazza a kultúrát, és legbelül mindannyian igazi romantikus alkatok. Itt még az izzadós polgármesternek is volt egy egész szimpatikus pillanata, pedig ő egész végig vagy idegesítő volt, vagy a gonoszkodó humor forrása.

A történet befejezése is kielégítő, bár egy kicsit hirtelen ért véget, de inkább örülök, hogy nem jött be, amire a pesszimista énem számított. Az utolsó bekezdés tökéletes vége a történetnek, és minden benne van, ami fontos volt ebben a könyvben. Nem szeretnék spoilerezni, de mivel nem sok minden derül ki belőle, ezért mégiscsak álljon itt lezárásként:

„Antonio José Bolívar Proano kivette a műfogsorát, becsomagolta a zsebkendőbe, és míg egyre szapulta a tragédiát okozó jenkit, az aranymosókat és mindenkit, aki bemocskolta az ő kedves őserdeje szüzességét, egyetlen suhintással levágott egy vastag ágat, és arra támaszkodva nekiindult El Idilio, a kunyhója meg a regényei felé, amelyek olyan szép szavakkal írtak a szerelemről, hogy olykor el is feledtették vele az emberi barbárságot.”

Szerző

Belle
Szerkesztő