Oldal kiválasztása

Egy hete belekezdtem Lois Lowry: Az emlékek őre sorozat értékelőjébe. Múlt héten az első könyvről, Az emlékek őréről írtam, most pedig a második részt, a Valahol, messze című kötetet veszem górcső alá.

Ahogy már azt az előző kötet értékelőjénél beharangoztam, bizony, a Valahol, messze egy teljesen másik világot mutat meg az olvasónak, mint amilyet Az emlékek őre elénk tárt. Míg az első kötet teljesen utópisztikus és egy futurisztikus, technológiailag fejlett közösség életébe engedett bepillantást, addig a második egy disztópiát mesél el.

Úgy képzelem, hogy a sorozat valamikor a jövőben játszódik, egy olyan időben, ami nem egyezik meg a mi jelenünkkel. Talán egy lehetséges jövőben, ami valamilyen borzalmas, ugyanakkor fontos esemény után jön majd el. Persze ez így nincs leírva, de én valahogy így képzelem.
Kira, a második kötet főszereplője egy olyan közösségnek a tagja, amely ezután, az – én képzeletemben megszületett – esemény után nem emelkedett fel, nem indult meg a fejlődés útján, hanem visszasüllyedt a törzsi élet szintjére. A faluban az emberek kunyhókban laknak, nagyon erősen él bennük a hit a szellemvilággal, a lélekkel kapcsolatban, a gyerekeiket csak kölyköknek nevezik, a többség elhanyagolja őket, a család, mint a szeretet egysége nem úgy létezik, mint ahogy annak kellene, a mélyszegénység és a mocsok mindenhol jelen van. A múlt eseményeit az évenként megrendezésre kerülő nagy ünnepség alkalmával idézik fel az összegyűlt közösség számára. A Romlás éneke örökíti meg számukra a múltat, a történelmet, bár az is tény, hogy az emberek inkább kötelességből hallgatják ezt meg és nem azért, mert érdekelné őket. Ebben a zárt világban, a mocsok és a visszafejlődés ellenére azonban a tökéletességre törekednek, ugyanis a közösség kiveti magából a betegeket, a sérülteket és a falu határán túl élő vadak közé száműzi őket.
A törzsi jelleget számomra az is erősítette, hogy a gyerekek születésükkor egy egyszótagos nevet kapnak, és ahogy egyre idősebbek és bölcsebbek(?) lesznek, úgy lesz a nevük is egyre hosszabb. Ezt egy nagyon ötletes megoldásnak találtam egész végig.

Ebben a közösségben nevelkedik Kira. Egy olyan közösségben, ami már születésétől fogva megvetette, hiszen kicsavarodott lábbal született és csak a köztiszteletben álló nagyapja miatt nem száműzték a kislányt még csecsemőként. De pont emiatt, Kira életét végigkísérte a megbélyegzés. Mikor édesanyja elhunyt, az asszonyok el akarták kergetni, hogy megszerezzék maguknak azt a kis földet, amelyen Kiráék kunyhója állt, végül a közösség vezetőinek tanácsa megmenti a lányt, de vajon milyen árat kell ezért fizetnie?

Lois Lowry stílusa még mindig magával ragadó és lebilincselő számomra. Az emlékek őrében megismert közösség után felépített egy teljesen másfajta világot. Nem jobbat, nem rosszabbat, egy másfajtát. És ennek ellenére, így most visszagondolva, mégis hihetetlen, hogy az első és második könyv közösségei között mekkora párhuzam van. Mindkettőből hiányzik a szeretet, mindkettő a tökéletességre törekszik, mindkettőben vannak őrzők, mindkét közösség elmondhatja magáról, hogy igazán felszínes és azt is, hogy a végtelenségig elzárkózva élnek, és mindkettőben fontos szerepet tulajdonítanak a rítusoknak. A vezetőik igyekeznek tudatlanságban tartani a lakókat és bár az előbbi a jóléttel és gondtalansággal igyekszik ezt elérni, addig az utóbbi a félelemre alapozza ezt. Valahol a két közösség – ha közelebbről megnézzük őket – tökéletes tükörképei egymásnak. Két ugyanolyan közösség, csak éppen másfajta köntösbe bújtatták őket, ami által úgy tűnhet, mintha két teljesen különböző világgal lenne dolgunk.

Szeretem, hogy a történet olvastatja magát, a karakterei pedig érzelmeket képesek kiváltani az olvasóból. Ahogy az első kötet során is megkedveltem Jonast és az Örökítőt, ugyanúgy megkedveltem itt Kirát és kis barátját Mattet, a mindig rosszcsont, csupakosz kis lurkót, aki Kirát a testi fogyatékossága ellenére sem veti meg, sőt kifejezetten szereti és amiben tudja, segíti.

Természetesen az írónő ebbe a történetébe is csempészett némi misztikumot, és teleszórta az oldalakat megannyi elgondolkodtató kérdéssel, ahogy azt tette az első rész esetében is. Rengeteg probléma felvetődik az első két kötet során és nem igazán kaptam mindenre választ. Ilyen például, hogy miért akarták ezeknek a közösségeknek a vezető elzárni az embereket a külvilágtól? Oké, vannak bizonyos felvetéseim, de a történetektől nem kaptam meg a választ. Igazából ez valahol nagyon jó, mert Lowrynak sikerült úgy írnia, hogy az olvasó még mindig rágódik a problémán azután is, hogy napok óta már befejezte a könyvet.

Ami számomra igazán meglepő fordulat volt, hogy a cselekmény nem Jonas történetével folytatódott. Megvallom őszintén, hogy nagyon hiányzott a fiú és nem akartam elfogadni, hogy az ő története ott véget ért, amikor becsuktam Az emlékek őrét. Bíztam benne, hogy a Valahol, messze majd onnan folytatódik, ahol az előző abba maradt, de végül egy teljesen másik történetet kaptam. Először nem értettem, hogy hogy kapcsolódik össze a két sztori, aztán arra gondoltam, hogy akkor biztosan teljesen különböző emberek történeteit fogom majd olvasni, különböző világokban, mígnem a második kötet végén egy elejtett mondat arra késztetett, hogy kételkedni kezdjek a korábbi feltételezésemben. És végül milyen jól is tettem ezt.

Hamarosan a Hírvivő című harmadik kötettel fogok visszatérni, nagyjából úgy egy hét múlva elhozom az értékelőmet arról a kötetről.