Volt pár éve egy film, Az emlékek őre, amelyet igazából azért láttam, mert Jeff Bridges játszik benne. Emlékszem, hogy hibái ellenére kifejezetten tetszett a film, és abszolút ötletesnek találtam a megvalósítást is. Akkor még nem tudtam, hogy egy könyvadaptációt látok, pedig a Lois Lowry által írt Az emlékek őre könyvsorozat nem is most íródott.
A négy kötetből álló sorozat első része már huszonhét éve jelent meg. A további három kötet azonban nem hipp hopp követte az elsőt. A másodikra hét évet, a harmadikra még négyet, míg a negyedikre nyolc évet kellett várnia a sorozat kedvelőinek. Azoknak viszont, akik később fedezték fel ezt az alkotást, már nem kellett ilyen sok időt várniuk szerencsére.
S én is azon szerencsések táborát gyarapítom, akik már egy kész könyvsorozatot vehettek a kezükbe. Magam részéről pedig úgy érzem, hogy valójában a széria részei hűen visszatükrözik a közöttük eltelt időt is.
Az első könyv egy teljesmértékben utópisztikus világot épít fel és mutat be az olvasónak. Egy olyan közösség életébe láthatunk bele, amelyről számomra a letisztult, a minimalista, a mentes, az elégedett és az unalmas szavak köszönnek vissza. Ebben a közösségben mindenki elégedett. Nem, nem boldog, de elégedett. A gyerekek egyéves koruk környékén családegységekhez kerülnek, szabályok szerint élnek és nevelkednek, majd tizenkettes korukra beosztják őket a leendő szakmájukba, amivel majd a későbbiek folyamán hozzájárulhatnak a közösség életéhez. Az embereknek le van a gondjuk az élelemszerzésről, a ruházkodásról, a számlák fizetése alól is mentesülnek. Tök jól hangzik nem? Hát persze, de nem vizsgáltuk még meg a másik oldalt. Mert hát minden utópia túl szépnek és túl jónak tűnik elsőre, aztán mindig kiderül, hogy valami nagyon nagy bibi van ott a háttérben. És nincs ez másképp Az emlékek őre történetében sem…
Lowry fantasztikusan mutatja be a közösség életét. A gyermekek teljesen steril környezetben, arra kiválasztott szülőanyák által jönnek a világra. De legyek hű a történethez, nem gyermekeket hoznak világra, hanem termékeket termelnek, szülőanyának lenni pedig alantas dolog. Az apróságok ezután a Dajkálóközpontban cseperednek tovább, míg az arra kijelölt családegységhez nem kerülnek. Innen pedig minden évben valami új dolog történik velük, ami valamilyen módon jelzi, hogy nőnek, fejlődnek, felelősségteljesekké válnak. Ilyen, amikor a kicsik megkapják az előlgombolós kabátokat vagy éppen a biciklijüket. Furcsa és steril, nagyon leegyszerűsített élet és környezet ez, mondhatnám, hogy az itt élő emberek élete majdnem teljesen személytelen. Mégis, ebben az életben kiemelten fontos szerepet kapnak a rituálék. Valahol érdekes ellentéte ez magának a közösségnek, hiszen egy technológiailag fejlett világról van szó, amely valamilyen módon megőrizte a múlt hagyományait, azokat azonban igencsak a saját érdekei szerint önmagára szabta. A korosztályok ceremóniája éppen ezért a közösség életében egy izgalommal várt esemény minden év decemberében. Helyettesíti a születést/családba kerülést, a születésnapokat, a ballagásokat és igazából a karácsonyt is, mivel decemberben van.
Az első részben az éppen a tizenkettes ceremóniájára készülő Jonast ismerhetjük meg, akit aztán egy nagyon fontos feladatra választanak ki. Egy olyan feladatra, amire több évtizedenként csak egyszer kerül sor, Jonas lesz az emlékek őre, ő fogja őrizni mindazt a tudást, amit a múltról tudni kell, ő fog tanácsot adni a vezetőknek olyankor, amikor szükség lesz a múlt érzéseire, gondolataira, az emlékekre. De ez a feladat egyben nagy felelősséggel is jár. És a közösség lakóinak gondtalan életének megőrzéséhez ezt a terhet Jonas vállára helyezik, így a kezdetben oly’ gondtalan és elégedett életet élő fiú kezd egyre csalódottabbá válni, míg végül meghatározó lépésre szánja el magát.
Lowry történetvezetése nagyon jó. Sikerült folyamatosan fenntartania az érdeklődésemet és megismertetnie egy olyan világgal, ami bár kívülről gondtalannak és ideálisnak tűnik, mégis rájössz, hogy nem olyan csodás, mint azt hitted.
És ha még nem lenne elég a fejlett technológia, az írónő belecsempészett a történetébe némi misztikumot is, ugyanis némelyik karakternek vannak olyan képességei, amik az átlagos polgároknak nincsenek.
A sztori vége pedig annyira jól lett megkomponálva, hogy azt többféleképpen is lehet értelmezni. Csupán az első könyv elolvasásával nem kap az olvasó igazi válaszokat, így ha nem elégszik meg ezzel és szeretne erről a furcsa és összetett világról többet megtudni, muszáj lesz kezébe venni a következő kötetet.
A kötet filmes borítója
A nyelvezete teljes mértékben olvasóbarát, így nagyon könnyű haladni vele. Ahogy több helyen is olvastam, Lois Lowry ezt a történetet gyerekeknek szánta, ez pedig ha a feldolgozott sztoriból nem is jön át, de a könnyen érthető és nem agyonbonyolított mondatokból igen. Nos, a cselekménye alapján én biztosan nem sorolnám a gyerekkönyvek kategóriájába, de igazából Philip Pullman könyveinek többségét is inkább az idősebb korosztály kezébe adnám szívesebben. Azonban az ifjabb olvasók nem mindig azt látják meg a mondatok között, mint egy felnőtt. Addig, amíg mi megtaláljuk a mögöttes tartalmat és elborzadunk egy-egy esemény miatt, addig a fiatalabbak nem feltétlenül fogadnak magukba ezekből mindent. Sőt, a helyzet fordítottan is igaz. A gyerekolvasók sok olyan dolgot látnak meg egy történetben, amit mi felnőttek viszont nem veszünk észre. Ettől függetlenül nem feltétlenül mondanám azt, hogy ez egy gyerekkönyv. Sokkal inkább ifjúsági olvasmánynak tekintem, hiszem, hogy egy 14-15 éves fiatal már jobban magáénak tudná vallani, mint mondjuk egy 10-11 éves.
Ha csak ezt az első kötetet veszem alapul, akkor el kell mondanom azt is, hogy Lowry megannyi morális kérdést is felvet már csak azzal is, ahogy megalkotta ezt a közösséget. Vajon szabad-e megfosztani az embereket a múlt eseményeinek megismerésétől arra hivatkozva, hogy őket védjük ezzel. Szabad-e családegységekben gondolkodni? Jogot formálhat-e egy közösség vezetése arra, hogy megfigyelés alapján ők rendeljék egymáshoz a fiatalokat házastársnak. Joga van-e bárkinek ilyen szinten szabályozottá alakítani az emberi életet?
Összefoglalva talán ennyit tudnék elmondani az első kötetről. Számomra izgalmas volt és igazán kíváncsian vártam, hogy mit tartogat még a következő három kötet. A Valahol, messze pedig egy újabb világba csábít el, ami aztán tényleg nem olyan, mint amilyet Az emlékek őrében megismerhettem.
Apropó, említettem, hogy film készült ebből a kötetből. Ha valaki kíváncsi a film értékelőjére, akkor Orlissa véleményét → itt ← tudjátok elolvasni.
Szerző
