Oldal kiválasztása

“Nem a te dolgod egyben tartani a világot.”

Jonas Hassen Khemiri Apazáradéka üdítően őszinte hangvételével és újszerű nézőpontjával szinte újraértelmezi a hagyományos családregény műfaját.

Egy nagyapa hazatér Svédországba meglátogatni a felnőtt gyermekeit. A fia éppen apai szabadságon van két gyerekkel, a lánya elvált, most pedig újra terhes, csak nem a megfelelő férfitól. Egyedül a nagyapa tökéletes, legalábbis ő ezt gondolja magáról.
A látogatás tíz napja alatt azonban fájdalmas emlékek kerülnek a felszínre és a kapcsolatok tovább bonyolódnak. A nagyapa kénytelen szembesülni a múltjával. A lány egy lehetetlen döntés előtt áll, a fiú pedig szabadulni szeretne az apjával kötött megállapodás és a ráhagyott lakás nyomasztó terheitől.
Vajon fel lehet bontani az apai záradékot vagy az fogja örökre a múlthoz láncolni a családot?

Khemiri különlegesen megírt könyvében gyorsan váltakozó nézőpontok során át intim portrét kapunk egy kaotikus, mégis teljesen hétköznapi család életéről. Az Apazáradék addiktív családregény a szülők jelenkori helyzetéről.

 

Jonas Hassen Khemiritől már régóta szerettem volna olvasni valamit, és az Apazáradék rendkívül biztató kezdésnek bizonyult.
Nagyon tetszett az író stílusa, a szöveg sodró lendülete, a mondatszövés, a visszafogott, fanyar humora, és hogy közben mégis olyan elgondolkodtató és mély. Engem egy picit emlékeztetett Fredrik Backmanra (aki az egyik kedvenc svéd szerzőm), főleg ahogy a szülők megpróbáltatásait és az apaságot bemutatta. Csak egy hétköznapi családról és a problémáikról szól, de valahogy mégis teljesen beszippantott.

Érdekesnek tartottam a narrációt, hogy milyen gyorsan ugrándoztunk a családtagok nézőpontja között, és előfordult, hogy egy-egy jelenetet kétféleképpen elmesélve is láttunk. Ötletes volt, hogy nem ismerjük meg a szereplők nevét, csak az egymáshoz való viszonyuk és a családi kapcsolataik alapján azonosítjuk be őket, még úgy is, hogy a végére már egy picit fárasztott a sok “a nagyapa, aki egyben apa is”, és hozzá hasonlók. Talán pont ez a lényege az egésznek, hogy úgy érezzük, mintha bármelyikünkről szólhatna a regény, hogy ne nevekhez kössük a sorsukat.

A könyv felépítése is izgalmas volt, tetszett, hogy csak a nagyapa látogatásának tíz napját öleli fel a történet, és minden fejezet egy-egy napot mutat be, közben pedig mégis olyan sokat megtudunk a szereplőkről. Végig szinte a sorok között kellett olvasni, és összerakni a képet, mert a váltott szemszögnek köszönhetően mindenki a saját nézőpontjából mesélte el a saját igazságát, így sokszor ellentmondásos képet közvetítettek önmagukról és egymásról. Ez főleg a nagypapánál és a fiánál volt szembetőnő, vagy a fiúnál és a barátnőjénél. Őszintén szólva a barátnőn és a talán a nagymamán kívül senkit nem sikerült megkedvelnem, a fiú pl. kifejezetten idegesített, de éppen ez az erőssége, hogy szerethető, tökéletes karakterek helyett hús-vér embereket mutat be, akik hibáznak, hülyeségeket csinálnak, esendőek, ellenszenvesek, bizonytalanok és mindenféle problémájuk van, és ettől lesznek igazán emberiek és hétköznapiak. És a végére még a legkevésbé szimpatikus szereplőknek is sikerül empátiát kiváltania, és elhisszük, hogy megváltozhatnak, és minden jobb lehet.

Egy ilyen kellemes csalódás után mindenképpen el szeretném olvasni Khemiri korábban megjelent könyveit is. Egy gyorstalpaló tudakozódás után emberileg is nagyon szimpatikus lett, főleg amiatt, ahogy az írásról és a könyvekről vélekedik; érdemes megnézni egy-két vele készült interjút. A stílusa pedig tényleg eredeti, szóval akár az új kedvencem is lehet egyszer. Ezek a svéd írók tudhatnak valamit mostanában, annyi emlékezetes olvasmányt köszönhetek nekik.