„(…) a humor a lélek utolsó védelmi vonala, amíg nevetünk, élünk.”
A Hétköznapi szorongások tipikus Backman: ugyanolyan abszurd, szívmelengető és keserédes a történet, mint Az ember, akit Ovénak hívnak. A stílusa is olyan szellemes és ironikus – és ez is tele van „idiótákkal” –, és én nagyon szerettem ezekért.
Szilveszter előtti nap egy svéd kisvárosban. Egy ingatlanügynök úgy véli, ez megfelelő időpont egy lakásbemutatóra, ám nagyobbat téved, mint azt elsőre gondolnánk. Egy kudarcot vallott bankrabló ugyanis menekülés közben beront az épületbe, és túszul ejti az összes érdeklődőt: két megkeseredett IKEA-függőt, egy mogorva bankigazgatót, egy szomorú nénit, egy terhes nőt a párjával, egy nyúlfejet viselő ismeretlent, no meg magát a túlbuzgó ingatlanost. A rendőrség körülveszi a házat, és ahogy telik az idő, a nyolc összezárt – és egyáltalán nem túszhoz méltóan viselkedő – idegen lassan összeismerkedik, és kiderül, hogy sokkal több a közös bennük, mint hitték volna. A rabló viszont két rossz lehetőség közül választhat: rendőrkézre adja magát, vagy ott marad a lakásban ezzel a sok lehetetlen, ingerült emberrel, akikre mindannyian hasonlítunk kissé…
Fredrik Backman megint hozta a szokásos formáját. Nem arról van szó, hogy nem tudott megújulni, csak egyszerűen annyira jellemzőek rá bizonyos dolgok és stílusjegyek, hogy pl. fura emberek nélkül már nem is tudnám elképzelni a könyveit. (Tudom, ott a Björnstad-sorozat, de az teljesen más kategória.)
A történet egy picit döcögősen indult, vagy legalábbis megtorpant, amikor mindig kiderült, hogy valami nem úgy történt, ahogy elsőre hittük, és újra kellett kezdeni az események összerakását – a jegyzőkönves megoldás különösen tetszett. Bár tényleg ez a társaság volt minden idők legrosszabb szemtanúinak gyülekezete. Szegény rendőrök. Szükséges volt némi idő, amíg összeállt, hogy jönnek össze az emberek arról a bizonyos hídról a túszejtéssel, de amikor minden a helyére került és mindenkinek a viselkedése értelmet nyert, az olyan szép kerek egész lett. Két nagyobb csavar is van a történetben, engem mindkettőnek sikerült meglepnie, és egyszerűen zseniálisnak tartom őket.
A karaktereket imádtam, mind nagyon emlékezetesek, és mindenkinek vannak mélységei, még azoknak is, akik elsőre egészen szürreálisan viselkednek. Nekem egyértelműen a sznob Zara lett a kedvencem, de a kissé szétszórt Ro és Estelle, a kedves öreg hölgy is belopták magukat a szívembe. Meg a nyúl. Meg mindenki.
Annak ellenére, hogy rendkívül szórakoztató és humoros, azért mégiscsak van egy nagyon komoly oldala is a történetnek. Tökéletesen ábrázolja a szorongást, a depressziót és a bűntudatot, és hogy milyen irracionális tettekre sarkallhatja az embert, ha nem lát kiutat egy nehéz szituációból. Nagyon sok fontos gondolatot fogalmaz meg ezekkel kapcsolatban az író, szerencsére nem is szájbarágósan. Olyan Fredrik Backmanosan. De említhetném a felnőtté válást vagy a szülőséget is – ezek a részek egyébként az Amit a fiamnak tudnia kell a világról című, rendkívül humoros könyvét juttatták az eszembe.
Lehet, hogy elfogult vagyok az íróval, mert kb. minden könyve után lelkesen hangoztatom mindenkinek, hogy mennyire imádom, és hogy ő volt a legnagyobb felfedezésem 2019-ben, de én ezt nagyon szerettem. Néha fájt a szívem a szereplőkért, néha jókat derültem rajtuk, és elnyammogtam magamban egy-egy szép bekezdésen, de végeredményben annyira szívmelengető, pihepuha élmény volt, mitha a lelkem bekuckózott volna egy kupac párna és bolyhos pléd közé, hogy onnan hallgassa bociszemmel, ezúttal mit mesél Backman. Oké, most nyár van, és nagyon meleg, szóval talán nem ez a legjobb hasonlat, de tényleg valami ilyesmi hatást gyakorolt rám.
Jaj, imádom ezt az embert. Már most alig várom, mit ír legközelebb.
Szerző
- Szerkesztő
Korábbi cikkek
Könyv2022-03-30Boldizsár Ildikó: Amália álmai
Igaz történet alapján2022-03-16Jung Chang: Vadhattyúk
Könyv2022-03-02Leïla Slimani: Altatódal
Könyv2022-02-02Sarah Winman: Csendélet
