Ennio Morricone zeneszerző sajnálatos halálának alkalmából egyszeri alkalommal újra bemutatták egyik kiemelkedő mesterművét, a Volt egyszer egy Vadnyugatot. Nagy megtiszteltetés és még nagyobb élmény volt részt venni a vetítésen, különösen azért, mert ezt megelőzően korábban nem láttam a filmet. Így azután rendkívüli tapasztalatban lehetett részem. Mintegy időutazást tettem 1968-ba, amikor a filmet még csak a mozikban láthatta a közönség, és abban a miliőben találkozhattam egy, az évtizedek próbáját kiállt filmművészeti klasszikussal, amelyben igazán érvényre jut: a moziban.
Keveset írnék a történetről, mert félő, még a legszolidabb boncolgatással is ellőnék bizonyos fordulatokat azok számára, akik hozzám hasonlóan mindeddig nem kerítették sorra ezt az alkotást. Legyen elég annyi, hogy a Vadnyugat hőskorának idején, mikor a vasút még csak épült és látványosság-számba ment, a gőzmozdonyokat pedig alkalmasint lefutotta egy edzettebb ló, egy lepukkant kisvárosba érkezik a vasparipa hátán egy rejtélyes pisztolyhős, a Harmonikás (Charles Bronson), aki alig teszi le a lábát a vonatról, máris három helyi banditát tesz el az útból. Még fel sem ocsúdhattunk, mindjárt a második jelenetben tanúi lehetünk egy távoli tanyán elő család kegyetlen kiírtásának, és csak annyit tudunk meg: a ház új asszonyát várták és nagy vagyonban reménykedett az apa. Hogy mi okból történnek mindezek és a két esetnek mi köze egymáshoz, azt jelen ponton még úgy fedi a homály, ahogy a por és az izzadság főhőseink marcona arcát.
Nehéz a Volt egyszer egy Vadnyugatot spagetti westernnek éreznem, mikor e fogalomhoz én egy olaszosan könnyed, pisztolyropogós egész estés szórakozást társítok. E mű azonban nem ilyen, hanem nehéz és kiadós, és ezt első sorban nem közel háromórás játékideje teszi, hanem az, amit és ahogyan elmesél. XXI. századi szemmel ma már furcsának hat történetmesélésének módja, a gyakorta percek hosszan elhúzódó jóformán eseménytelen részek, melyek azonban híven átadják egy rég volt, lassabb kor atmoszféráját, amikor a vonatokra jó eséllyel órákat kellett még várni és rendjén való volt napokon keresztül utazni egyik városból a másikba. Így aztán nem lehet azt mondani, hogy gond nélkül ki lehetne ezeket vágni, hiszen ezek teszik igazán ízessé a történetet, melyek hiányában épp a mű lelke veszne el.
Mesélési módja azonban nem csak ebben tér el a megszokottól – habár az, hogy cselekménye elején nem tisztázza szereplői indítékait, és az események miértjét, azért a modern filmeknél is előfordul, noha ritkán. Mégis, az élményhez hozzá ad, hogy szinte a film legvégéig csak találgathatjuk, mi lehet főhősünk legbensőbb indítéka, annak ellenére, hogy az hamar világossá válik, hogy jól kitervelt bosszúhadjáratának lehetünk tanúi a kegyetlen gyilkos, Frank (Henry Fonda) ellen.
Különösnek hatott egy újabb filmekhez szokott szemnek, az ápolatlan megjelenésű, napcserzett bőrű, öregedő színészek látványa is, hiszen a modern Hollywood jóformán babonás félelemmel kerüli a természetes öregedés látványát a vásznon és még a fel-felbukkanó naturalisztikus ábrázolásmódba is keveredik egy kevés sterilitás. Itt azonban erről szó sincs. Úgy mutatja meg a hajdani vadnyugatot, hogy szinte érezzük a vér és veríték szagát, ami puskaporral keveredik, és ezért hálás vagyok – mert bár nem szívesen élnék abban a korban, de mindenképp izgalmas volt oda ellátogatni. Ebből a piszkos közegből egyedül a hősnő, Jill (Claudia Cardinale) lóg ki, aki épp olyan üde és takaros, ahogy az egy kisasszonyhoz illik – újabb filmekben is. Ennek ellenére, a film szövetéből mégsem lógott ki ő sem. Fonák módon épp az volt feltűnő, hogy túl jól belesimult és városi nő létére a szeme sem rebbent a pisztolylövések és összerogyó testek hangjára.
Ha már itt tartunk: mivé is lenne egy film (jó) színészek nélkül? A Volt egyszer egy Vadnyugat színészei pedig igen jók. Bármelyikükről gond nélkül elhiszem, hogy kemény életű vadnyugati fenegyerek, aki a pisztolyforgatást az anyatejjel szívta magába és azt is, hogy szükség szerint bárkit különösebb erkölcsi skrupullusok nélkül lepuffant. Természtesen „könnyű” dolguk volt – hiszen lakonikusságában is kivételesen kifejező szövegkönyvet kaptak, melyen érződik az írók alapos, megfontolt munkája is. Nem is csoda, hiszen ez a mestermű még abban a boldog korban készült, forgatókönyvek akkor íródott, mikor a filmeket még nem gyártották futószalagon, mikor a mozikban egy-egy darabot hónapokig játszottak, ezért aztán az alkotóknak is jutott idejük arra, hogy úgyszólván minden vesszőt a helyére tegyenek és ez érződik is a minőségén.
Végezetül, hogy a zenéről is írjak, minthogy a zeneszerző emlékére vetítették a filmet: Vitán felül áll, hogy Morricone mesterműve nélkül a Volt egyszer egy Vadnyugat sem lenne az, ami. Ha ő nem komponálja meg azokat az ikonikus és baljós harmonikaszólamokat, amelyeket még az is a Vadnyugathoz köt és ismer, aki ezt a filmet sosem látta – én már csak tudom! –, talán ez a film sem lenne ekkora klasszis. Bár zenéje nem olyan már-már hivalkodó mód monumentális, mint a szintén méltán elismert Hans Zimmeré, művészete talán épp ettől olyan lenyűgöző: nem rivalizál a képsorokkal, de mint egy jó keret a festményt, kiemeli azt. Így a kettő, bár külön-külön, saját jogukon is elismerésre méltó, fúzióban, együtt ragyog igazán.
Szerző
-
Szerkesztő
“Ha az elme gondolatokra éhes, legyenek éles fogai” – mondja Volys a sárkány a Bamarre hercegnőiben.
Korábbi cikkek
Film2021-12-0410 vidám film déli depresszió ellen
Akciófilm2021-08-24Lőpor turmix (2021)
Évadértékelő2021-08-08Lucifer az Újvilágban – 5. évad kritika
Dráma sorozat2021-06-10Lucifer 1. évad – évadértékelő
