Ez a film tipikus esete annak, amikor jó lenne az alapgondolat, de túl sokat markol fel és azt nem képes megtartani. A Sétáló Agyhalottak ( eredeti nevén Walking Deceased) alapjáraton nem lenne egy olyan rossz film, de sajnos mindig ott van az a bizonyos de szócska is.
Mielőtt a történetbe – ami nem ver eposzi magasságokat – ismerni kell az alapanyagot; javarészt az elmúlt évtizedek népszerű zombis filmjei/sorozatai az alapok úgy mint a The Walking Dead, Eleven Testek de persze Romero papa klasszikus munkásságai sem ússzák meg (Pl:Holtak hajnala, Holtak Földje). A főhős zombi srác Romeo (Troy Ogletree) egy magányos, a józan eszét lassan visszaszerző zombisárc, aki kórházas kóricálása közben összefut két túlélővel Chicago (Joey Oglesby) és Green Bay ( Tim Ogletree), akik meg megtaláljak a low budgetes Rick Grimes-t Lincoln serif (Dave Sheridan) személyében.
Persze Romeo nem buta zombi, elbújik az idióták elől, sőt még egy lányt is talál magának Brooklyn (Sophia Ali) személyében, akibe szívesen beleharapna és úgy dönt hogy felkeresi a lányt. Mikor a csapat a pláza ostrom közben találkozik főhős zombinkkal mindenki meg van arról győződve, hogy a beszélni valamilyen szinten képes Romeo nem zombi, csak fogyatékos, igy magukkal viszik a Farmra, ahol majd terveik szerint felépítenek egy utópiát.
Hát, hol is kezdjem? Inkább a jó dolgokkal, abból sajnos kevesebb van; maga az alapgondolat tényleg nem volt rossz, láttunk már az utóbbi években jó paródiákat, elég csak a Cserkészkézikönyv zombiapokalipszis esetére, vagy a korábbi Shaun of the Dead-re gondolni. A parodizálandó elemek pedig szépen ki vannak válogatva és beágyazva a filmbe. A zombis kult darabok mellett kapunk 28 nappal később elemeket is, az meg igencsak érdekes volt, hogy más paródiákat is (Zombieland, Haláli hullák hajnala) is pengeélre állított.
A baj ott kezdődik, a hogy a Sétáló agyhalottak nem vicces – ami nem kifejezetten jó egy paródiában. A humor arra épül, hogy a néző felismerni, hogy az adott jelenet, karakter minek a paródiája és ezen, valamint a kifacsart helyzeten kéne nevetni – csak az egész olyan semmitmondó és unalmas, hogy ezen nem lehet nevetni. Úgy néztem végig a filmet, hogy az az érzés volt bennem, hogy “igen az xyz-ben van, ez más mint ahogy abban volt és ezen kéne nevetni”. Van amikor ez a recept sikeres, itt sajnos nem volt az.
Abban biztos vagyok, hogy Scott Dow rendező ismeri az alapot amiből dolgozott, csak nem tudott vele megfelelően élni, vagy a forgatókönyv iró nem ért szimplán csak a poénos szituációk megírásához – de már késő bűnbakot találni. Egy karakter például abszolút nem értettem, hogy mi feladata van a filmben, de már nem is akarom tudni. Azért nem vagyok álszent, a Carl paródia srác Chris (Mason Dakota Galyon), mint a sztriptízbár vezetője elég jó volt.
Sajnos a Sétáló Agyhalottak egy eléggé egyszernézős és unalmasra sikeredett paródia, de azt nem mondom, hogy nem szabad megnézni. Ha más miatt nem, akkor elrettentő példaként – nem így kell rendezni paródia filmet felkiáltással – megéri jobban szemügyre venni.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
