Oldal kiválasztása

A minap Megyeri Judit idén megjelent könyvéről, a Holttest az Ambróziában című kötetről olvashattatok értékelőt. Most pedig az írónővel készült interjút olvashatjátok.

„Az írás régóta az életem része. Azóta írogatok folyamatosan valamit, mióta az eszemet tudom…”
Megyeri Judit

Szia Judit, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésemet! Mesélj, kérlek magadról! Mit érdemes tudni az olvasóknak rólad?
Én köszönöm a felkérést! Az a helyzet, hogy a regényeim sokkal izgalmasabbak, mint én. Közgazdász a végzettségem, és pénzügyi területen dolgozom multicégeknél már tizenöt éve, de jelenleg itthon vagyok a lányommal. Az itthon az Fótot jelenti, ahová azért költöztünk, mert kisvárosias, mégis közel van Budapesthez. Az írás régóta az életem része. Azóta írogatok folyamatosan valamit, mióta az eszemet tudom, de az első regényembe csak pár éve kezdtem bele. Mármint abba az első regénybe, amit be is fejeztem, mert próbálkozások azért korábban is akadtak, csak sosem értem egyiknek sem a végére.

Pedig valójában mindig érdekes, hogy vajon ki lehet az, aki a regények mögött van. Hogy kerültél közelebbi kapcsolatba az irodalommal?
Gyerekkoromtól kezdve rengeteg könyv vett körül. Anyukám meg az anyai nagymamám kezében is folyton regényeket láttam, így természetesnek tűnt, hogy én is megszeressem az olvasást. Akkoriban mindenen átrágtam magam, amit a kezembe adtak. Jó sok pöttyös és csíkos lányregényt olvastam, amiket nagyon szerettem, de néha azért olyan könyveket is elcsentem, amit nem szabadott. Például rengeteg Romanát olvastam el dugiban csak azért, mert azokhoz állítólag még túl fiatal voltam. De szerintem a legtöbb gyerek így működik. Ha a horrorra mondják, hogy az nem való neki, csak azért is Stephen Kinget fog olvasni, még ha közben halálra is rémül. *mosolyog* Az írás először gimiben jött elő. Az irodalomtanárom tartott egy újságírókurzust, arra mentem el. Sok érdekességet tanultunk, és persze sok cikket írtunk, néha a helyi lapba, máskor az iskolaújságba. Nagyon élveztem, és akkor meg voltam győződve róla, hogy én márpedig újságíró leszek, de aztán meggondoltam magam. Leginkább azért, mert tartottam tőle, hogy újságírásból nem fogok megélni. Azt gondoltam, kell valami rendes végzettség, írogatni amellett is lehet. A szüleim pedig nyilván ezt támogatták.

Aztán mégis eljött az ideje a saját, önálló történetednek, ha nem is újságíróként, de íróként mindenképp. Mikor ért meg benned a gondolat, hogy nem csak a közelebbi ismeretségi körödnek szeretnél írni, hanem a nagyközönség kezébe szeretnéd adni a történeteidet?
Viszonylag korán, már akkor eszembe jutott, amikor befejeztem az első regényemet. Kicsit kettős érzés volt. Egyrészt örültem volna, ha minél többen elolvassák, másrészt persze féltem a reakcióktól. Kaptam is pár hajmeresztő véleményt a sok dicséret mellett, de ennek ellenére sem érzem úgy, hogy rossz döntés volt előmerészkedni.

És milyen jól tetted, hogy nem hagytad elbátortalanítani magad. Esetleg mesélnél egy kicsit az első könyvedről?
Az első történetem A múlt bűnei. Az alapötlet az, hogy találnak egy gyanús körülmények között vízbe fúlt tetemet egy falu patakjában. Ekkor már régóta a krimi korszakomat éltem, legszívesebben ebben a zsánerben olvastam, így nem volt kérdés, hogy ha egyszer írok egy hosszabb történetet, az krimi lesz. A patakban talált holttest ötletét pedig a szülőfalum adta. Tapolcafőn fut ugyanis keresztül a Tapolca patak, aminek a vize a bauxit-bányászat miatt sajnos elapadt. Szerencsére a bányák bezárása után újra visszajött a víz, bár közel sem annyi, mint apukám gyerekkorában, amikor a patak egyik kiszélesedése, az Örvény tó olyan mély volt, hogy állítólag még szarvasmarhákat is elnyelt. Sok mesét hallottam gyerekkoromban a patakról, krimin edzett agyam pedig kanyarított is ebből egy balesetnek tűnő, de végül gyilkosságnak bizonyuló történetet. A helyszínt viszont áthelyeztem Dél-Angliába, mert akkor még úgy gondoltam, hogy az emberek szívesebben olvasnak távoli tájakról. Évekig tartott, míg megírtam, aztán még néhányszor át is írtam a történetet. Sokan mondták, hogy az első regényt kár ennyit kalapálni, inkább kezdjek egy újba, de örülök, hogy kitartottam mellette.

Ezt a kötetet, A múlt bűneit Jud Meyrin néven jegyezted, az újabbakat Megyeri Juditként. Mi volt az oka a váltásnak?
Igazából én mindig is a saját nevemen szerettem volna publikálni, de az első regényemet megjelentető kiadó ragaszkodott a külföldinek tűnő álnévhez. Azt mondták, az olvasók még mindig szívesebben vesznek olyan regényt, amiről nem derül ki első pillanatra, hogy magyar író műve. Ez egyébként elég szomorú, és a Rózsakői rejtélyeknél tapasztalom is, hogy néha tényleg így van. Még mindig elriasztja az embereket a magyar író, hát még a magyar helyszín. Ennek ellenére nem is volt kérdés, hogy a második regényemet már a saját nevemen adom ki. Tőlem távol áll az álnév, ezért is választottam annak idején a Jud Meyrint, ami azért eléggé hasonlít a valódi nevemre.

Szerintem van valami varázslatos abban, ha az ember a saját nevén alkot, bár sokaknak nincs egyszerű nevük, őket megértem, hogy keresnek valami könnyebben fogyasztható álnevet. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy a krimi a te fő vonalad. Honnan meríted az ötleteket a krimikhez?
Igen, a krimi vonal megmaradt, és most úgy gondolom, hogy később is meg fog. El sem tudom képzelni, hogy olyan regényt írjak, amiben nincs legalább egy icipici krimi. *mosolyog* Azt igazából nem tudom, honnan jönnek az ötletek, ez nálam nem tudatos. A múlt bűneinél a krimi szál jutott eszembe először az otthoni patakról, az hozta magával a karaktereket, az eseményeket és minden mást. A Rózsakői rejtélyeknél viszont a helyszín volt az első, amit kitaláltam. Vagyis azt, hogy miről fogom mintázni. Az új regényemnél meg a főszereplő lány karaktere. Ő egy novellámban szerepelt, de úgy éreztem, hosszabban is szeretnék róla írni. Mindig van valami, sokszor egy apróság, amin agyalni kezdek, és mire észbe kapok, már köré is építek gondolatban egy teljes történetet.

Bár mindig más, de a lényeg, hogy van egy gyújtópont, ami elindítja egy sztori megszületését. Az új könyved esetében pedig ez egy karakter. Mi a legfontosabb számodra a karaktereidben? Mire figyelsz, amikor megalkotod őket?
Az a legfontosabb, hogy a karaktereim emberiek legyenek, hihetőek. És fontos, hogy ne legyenek tökéletesek. Nem szeretem a tökéletes szereplőket, akik a legjobbak, legszebbek, legakármilyenebbek. *nevet* Az én karaktereim sokszor hoznak rossz döntéseket, gyakran csinálnak olyasmit, amit aztán később megbánnak. Persze tanulnak a hibáikból, de nem mindig, vagy nem biztos, hogy azonnal. Hisz az életben is előfordul, hogy többször is elkövetjük ugyanazt a hülyeséget, hiába tudjuk, hogy nem kéne.

Én is az emberi karaktereket szeretem, akik nem tökéletesek. A Rózsakői rejtélyek első kötetében visszatérő motívum a rózsa. Ott van a címben, a borítón, a helység nevében, de még a főszereplő hölgyben is van némi rózsás. Tudatosan építetted be a történetbe? Illetve a többi történetedben is van ilyen visszatérő motívum?
Nem, ez egyáltalán nem volt tudatos. Igazából egészen mostanáig bele sem gondoltam, hogy a rózsa egy motívum a regényben, de van benne valami. A rózsa szép, illatos, de szúrós. A történet elején Flóra is ilyen, sőt igazából maguk a romantikus krimik is. A szép illatos rész a románc, a szúrós a krimi. Köszi, hogy ezt felhoztad, mert biztos nem gondoltam volna így rá. *nevet* A helység egyébként eredetileg Rózsavölgy lett volna, de mint kiderült, az egy budai kerület egy része, így elvetettem. Nem szerettem volna, ha a névből bármilyen létező városra asszociálni lehet. A Rózsakő nevet végül a Bakonyban lévő szikláról kölcsönöztem, és ezt kicsit bele is építettem a regénybe. A borítón a rózsa a grafikusom, Ashley Redwood ötlete volt, és nekem azonnal megtetszett. Ezt mindenképpen meg szeretném tartani a későbbi kötetekre is. És most gondolkozom a többi történetemen, hogy azokban is van-e valamilyen motívum…
A múlt bűneiben talán a vihart nevezném annak. Azzal indul a történet és azzal is záródik, átvitt értelemben is megjelenik, hisz a két főszereplő kapcsolata is elég viharos. A regény új borítóján is megjelenik a vihar, vagyis egy világítóan kék villám, talán épp emiatt szerettem meg azonnal az új borítót.
Az új regényemben, a Lowdeni boszorkányhajszában egyértelműen a boszorkány, a boszorkányság a visszatérő motívum. Visszaköszön ez a főszereplő vörös hajában, a wicca kovenben, akik belekeverednek a nyomozásba, de a szemfényvesztésben is, ami nem csak a tettesre jellemző, hanem a főszereplőkre is. De írás közben erre sem figyeltem tudatosan.

Szerintem kifejezetten izgalmassá tudják tenni ezek az apró momentumok az olvasást. Mennyire viszed bele a történeteidbe a saját élményeidet, tapasztalataidat?
A krimibe szerencsére nem tudok saját tapasztalatot vinni, de apróságokat azért szoktam beletenni a saját élményeimből. A Rózsakői rejtélyekben például Flóra apja egy olyan lappföldi gyalogtúrán vesz részt, ahol én is jártam. A múlt bűneiben a főszereplő, Fanny szakács és olyan süteményeket is süt, amiket én is szoktam. A Lowdeni boszorkányhajsza Edinburgh-ben és olyan skót helyszíneken játszódik, ahol én is voltam.

A moly.hu könyves közösségi oldalon szép magas százalékon állnak a könyveid. Te is tagja vagy a moly közösségnek. Milyen érzés volt, amikor az első olyan könyvértékelőt olvastad, amit a te alkotásodról írtak?
Bevallom, nagyon aggódtam, hogy milyen lesz molyon a könyveim fogadtatása. Mindkét regényemmel először a Könyvmolyképző Aranymosás pályázatán indultam, ahonnan mindkétszer ki is estem. Sok moly követi a pályázatot, és féltem, hogy emlékezni fognak a címekre, és a kiesés miatt negatívan fognak hozzáállni. Hiszen, ha nem nyert egyik kézirat sem, akkor biztosan nem is jó. Pedig a pályázat után mindkét regényt többször is átírtam, javítottam a hibákat, de ezt persze az olvasók nem tudhatják. Szerencsére a visszajelzések többségében pozitívak, bár persze akad pár negatív is, de azokat sem bánom. Bármilyen is legyen a vélemény, mindig csodálatos érzés olvasni őket. Kicsit meg is szoktam illetődni tőlük. Még mindig fura, hogy nem csak a közeli barátok olvassák a regényeimet, hanem ismeretlenek is. *mosolyog*

Szoktál reagálni az értékelésekre? Mennyire nehéz kezelni egy esetleges negatívabb véleményt?
Minden értékelést meg szoktam köszönni, de bővebben nem reagálok. Úgy gondolom, hogy negatívabb véleményre is maximum egy köszönömöt szabad írni. Magyarázkodni még véletlenül sem szoktam, szerintem annak nagyon rossz üzenete van. A regényeknek ugyanis önmagukban kell megállniuk a helyüket, nem írói kommentárral együtt. Ráadásul szerintem minden értékelés szubjektív, az egyéni olvasmányélményt tükrözi, és ha nem bántóan fogalmazzák meg, akkor bármit le lehet írni. Persze azt nem mondom, hogy nem bántanak néha a negatívabb értékelések, de igyekszem ezen túllépni, hogy tiszta fejjel át tudjam gondolni, van-e olyan része a kritikának, amit meg kellene fogadnom.

Kik azok az alkotók, akiknek a munkája kifejezetten hatást gyakorolt a te írói tevékenységedre? Illetve – ha ezt így külön lehet választani –, te kiktől olvasol szívesen?
Agatha Christie mindenképp hatással volt rám. Az ő regényeit többször is olvastam, és azt hiszem, miatta akarok olyan krimiket írni, amiken az ember törheti a fejét olvasás közben, és csak az utolsó pillanatban derül ki a gyilkos kiléte. Rajta kívül biztos nagyon sok más író munkássága is befolyásolt, csak nem tudatosan. És persze az épp aktuális kedvenceimtől is mindig igyekszem tanulni. Nemrég Leylah Attar regényeibe szerettem bele. Tőle szerintem jól el lehet lesni a hangulatfestést és az érzelmek ábrázolását. Aztán nemrég olvastam L. J. Ross Ryan főfelügyelő sorozatának két magyarul megjelent részét. Azokból arra jöttem rá, hogy a nagyon aprólékosan leírt helyszínelés és nyomozás is lehet izgalmas. Gregg Hurwitz Orphan Xsorozatát is elkezdtem, és azt is nagyon megszerettem. Nincs a szövegben semmi cicoma, mégis nagyon hatásos.

És végül, mit üzennél azoknak, akik szeretnének írással foglalkozni?
Azt üzenném, hogy fejlesszék magukat. Az írás szerintem csak részben múlik a tehetségen, mellette nagyon sokat kell tanulni és gyakorolni. Az egészséges mennyiségű önbizalom pedig elengedhetetlen, makacsul kell ragaszkodni ahhoz, hogy sikerülni fog. Én az a tipikus „akkor is megmutatom” fajta ember vagyok. Ez nagyon sokat segít abban, hogy ne adjam fel.

Köszönöm szépen még egyszer Judit, igazán érdekes és új dolgokat tudhattam meg rólad. További sok sikert kívánok, az új regényhez pedig minél korábbi megjelenést!

Bízom benne, hogy számotokra is érdekes volt a beszélgetés! Judit könyveit beszerezhetitek többek között a NewLine kiadó saját webshopjában is.