Oldal kiválasztása

„A lényeg, hogy egy nő az élete során előbb-utóbb belefárad abba, hogy folyamatosan szégyellje magát. Ezután pedig végre igazán önmaga lehet.”

Elizabeth Gilbert legújabb regényében bebizonyítja, hogy nem kell jó kislánynak lennünk ahhoz, hogy jó emberré váljunk.

Elizabeth Gilbert, az Ízek, imák, szerelmek világszerte népszerű szerzője egy különleges memoárral lepte meg rajongóit, amely az 1940-es évek New Yorkjának színházi világába kalauzolja az olvasót. A kalandos életű főhősnő, az immár nyolcvankilenc éves Vivian örömmel és némi megbánással emlékezik vissza élvhajhász és öntörvényű fiatalságára, valamint azokra az eseményekre, amelyek későbbi életét alakították.
A New York lányai a női szexualitás, a szabadosság, illetve az igazi szerelem természetét kutatja. Az írónő várva várt regényét az emberi vágyak és kapcsolatok bölcsességgel teli ábrázolása teszi páratlan szerelmi történetté.

 

Az biztos, hogy Vivian Morris nem élt szokványos életet.
Mindig szerettem a memoárokat, de talán a stílusát tekintve ez volt eddig a legszórakoztatóbb. Nagyon tetszett, ahogy az idős Vivian visszatekintett az életére és leplezetlen őszinteséggel mindent megosztott velünk. Borzasztóan szimpatikus volt, hogy mennyire szórakoztató, önkritikus és kicsit cinikus hangot használt, és tényleg semmit nem hallgatott el. Akkor sem szépített a dolgokon, amikor hibákat követett el, és ha sokszor idegesített is vagy nem tetszett a viselkedése, az akkor is bejött, hogy egyáltalán nem kertelt, és hogy mennyire tisztán látta a tetteit az évek távlatából. A kis kiszólásait is imádtam – pedig az ilyesmi általában inkább zavarni szokott –, és végig az járt a fejemben, hogy mennyire szeretnék leülni ezzel az öreglánnyal a L’Atelier tetőteraszán még többet sztorizgatni egy kis nasi mellett.

Nagyon szívesen kalandoztam az 1940-es, ’50-es és ’60-as évek New Yorkjában, de egy kicsit aránytalannak éreztem, hogy egyes korszakokra mennyi időt szánt. Tetszett a ’40-es évek színházi pezsgése, a revü világa és a New York lányai színpadra állításának folyamata, de szinte a könyv felét ez tölti ki, és még annyi mindennek kellett történnie, szóval én egy szigorú szerkesztő helyében biztos megkurtítottam volna a piálós estéket, hogy átadják a terepet pl. a hatvanas éveknek. Bár ha belegondolok, érthető, hogy Vivian a fiatalságára és az első izgalmas élményeire emlékszik vissza a legszívesebben, csak egy idő után már türelmetlenül vártam, hogy haladjon valamerre a történet. Az viszont nagyon tetszett, hogy ugyan Vivian a főszereplő, de mégis a háttérben maradt a Liliomban, és a darab létrehozásánál is egyfajta külső szemlélőként vagy inkább a háttérben munkálkodva volt jelen, így a sikerben sem teljes dicsfényben fürödve részesült. Amúgy is érdekes volt bekukkantani a színfalak mögé, imádtam a jelmeztervezést.

Az is tetszett, hogy hiába volt háború, mégsem ez állt a történt középpontjában, inkább csak háttérként szolgált, és annyit láttunk belőle, amennyire Vivian életét befolyásolta. Nekem úgy tűnt, hogy elég nagy hatást gyakorolt a személyiségére, amikor már jobban bevonódott a történésekbe, főleg a bátyja révén.

Nekem egyértelműen az 1950-es és ’60-as évek önmegvalósítása tetszett a legjobban, imádtam Vivian és Marjorie barátságát, ahogy beindították a közös vállalkozásukat. Vivian minden szempontból öntudatra ébredt, és teljesen tisztán látta magát. Érdekes volt, hogy mindennel kapcsolatban mennyire tudatos volt, legyen szó akár a külsejéről, akár a lakásáról vagy a viszonyairól. A szexualitással és a férfiakkal kapcsolatos őszintesége is nagyon megfogott, és valahogy így, egyfajta tudatossággal sokkal felszabadítóbb is volt, mint amikor csak a fiatalkori kalandozásait követtük nyomon.

A vége felé egyre türelmetlenebb lettem, hogy hol marad már a fülszövegben ígért igaz szerelem és annak a bizonyos Angelának az apja, aztán amikor felbukkant, akkor igazán megmelengette a szívemet. Őszintén szólva bosszantott is, hogy miért az utolsó száz (vagy még kevesebb) oldalt szánta csak rá az írónő (vagy Vivian), elvégre ez mégiscsak egy Angelának írt gigahosszú levél, de amikor megismertük az apját, akkor már a hosszas felvezetés is értelmet nyert. Ettől függetlenül azért szívesen olvastam volna még róluk, mondjuk arról, ahogy egymásba szerettek, vagy ahogy igazán elmélyült a kapcsolatuk, de így is nagyon szép volt. Imádtam, hogy mennyire gyökeresen különbözött ez a szerelem Vivian korábbi kapcsolataitól. Van egy jelenet, amikor Vivian azt mondja, hogy soha senkivel nem látott annyi napfelkeltét, mint vele; és abban a kontextusban számomra ez volt a legszebb mondat az egész regényben.

Ez volt a harmadik könyvem az írónőtől, de mivel a másik kettő az Ízek, imák, szerelmek és a Hűség voltak, így ez nyilván teljesen más élmény volt, hiszen nem életrajzi ihletésű. Legfeljebb annyi a hasonlóság, hogy ez is egy memoár, és Viviant sikerült is nagyon élőnek megalkotnia az írónőnek, én simán el tudnám hinni, hogy tényleg létezett. Egyébként is sok erős, izgalmas női karakterrel találkoztunk a történt során; engem főleg Olive, Vivian nagynénjének asszisztense és barátnője, valamint a híres színésznő, Edna fogott meg. A férfiak viszont érdekes módon elég haloványak maradtak, mintha inkább csak asszisztáltak volna a remek nők mellett. Kivéve persze Franket, akit igazán a szívembe zártam. És a szövegíró Herbert urat a színházból. Imádtam szegény megviselt Herbert urat.

Örülök, hogy elolvastam ezt a könyvet, tényleg különleges élmény volt. Csak azt sajnálom, hogy annyi elírás van benne, főleg a vége felé; kár ilyenekkel elrontani. Nem is értem, hogy a kiadók miért nem figyelnek jobban az ilyesmire. Mindenesetre ezzel a könyvvel Elizabeth Gilbert bebizonyította számomra, hogy tényleg jó író, aki bármilyen műfajban képes maradandót alkotni.

 

Szerző

Belle
Szerkesztő