Oldal kiválasztása

Mondanom sem kell, mint nagy trekkie, már alig vártam ezt a szériát, és mint oly sok mindennél, ennél is megvártam a teljes évadot, hogy aztán nem egészen három nap alatt bedaráljam, majd egy héttel később ismét.

Jean-Luc Picard (Patrick Stewart) 14 éve nyugdíjba vonult a Csillagflottától és a családi borászaton él elvonultan két romulán segítővel, Larisszal (Orla Brady) és Zhabannal (Jamie McShane). Picard visszavonulása nem volt épp felhőtlen, mivel minden erejével és kapcsolati hálójával azon dolgozott, hogy megmentse a Romulus lakosságát a Csillagflotta és a Föderáció összes erőforrásával, azonban a mentőakció tragikus végkimenetelbe fulladt. Picard már közel sem az a kapitány és admirális, aki volt, megtörte a kudarc és egy barát elvesztése, azonban felbukkan egy ismeretlen nő, Dahj Asha (Isa Briones), aki felrázza őt nyugdíjas révetegéből.

Eközben a romulánok által irányított borg kockán Soji Asha (Isa Briones) – Dahj testvére – a Borg Rekultivációs Projekten dolgozik, azonban egyre furcsább eseményeket tapasztal, ráadásul a tudós felkelti a romulán Narek (Harry Treadaway) figyelmét is. És miközben egyre több titokra derül fény a múltjából, egyre jobban beleássa magát egy mindent átfogó romulán rejtélybe, amiért az életével is fizethet.

Köztudott, hogy én pontosan az a fanatikus trekkie vagyok, aki szó szerint minden évben újranéz egy sorozatot – idén ez Az új nemzedék –, és aki minden hibája ellenére tudja szeretni ezeket a történeteket. Persze a Picard sem tökéletes és nem mentes a hibáktól sem, közel sem érdemli meg azt a masszív gyűlöletet, amit némely „rajongótól” kap. Igen, ez nem olyan, mint várták, nem egy rózsaszín felhő, ahol majd Picard kapitány fellép és dacosan helyrerak mindent, ez egy történet egy emberről, aki gyötrődik.

Mert igen, Picard gyötrődik és szenved, és már lemondott mindenről, hibát hibára halmoz egyszerűen azért, mert elfáradt és olyan sok mindent vesztett el, hogy már a gondolatba is belefáradt. Egy megtört Picardot kapunk, és ennél hitelesebb dolgot nem csinálhattak volna a készítők. Hiszen ott volt ő a nagy kapitány, a zászlóshajó vezetője, és annyi kalandban, diplomáciai küldetésben és harcban volt része, hogy elképesztő, elvesztette a legjobb barátját és majdnem bedarálta a kollektíva, és mikor végre valami igazán jót is tehetne, amivel milliárdok életét mentheti meg, az általa szeretett és bálványozott Föderáció fordít neki hátat. Az a Föderáció, amiért a vérét ontotta és, amiben olyan szentül hitt és bízott, mint semmiben az életében – most képzeljük csak el egy picit, hogy valami, ami ennyire fontos nekünk, elárul minket –, és ez a csalódós megtörte őt. Biztos vagyok benne, hogy sokan pont a megtört Picard miatt nem szeretik ezt a szériát, hiszen ők egy új aranyló és daliás vezetőt akartak látni, de pont azzal mondtak volna ellent a készítők mindennek, ami Star Trek.

Az összesen tíz epizód alatt többet tudhatunk meg Picard érzéseiről és problémáiról, mint az egész Az új nemzedék alatt, igen egyszerűen azért, mert azt a sorozatot sokkal epizódikusabbnak alkották meg, és nem gondolták volna, hogy nem csak akkor hős egy hős, ha kiáll minden csatában, hanem ha a maga belső csatáját is megvívja, ami külsőleg láthatatlan. Még mindig nagy szívfájdalmam, hogy Az új nemzedékben simán nem foglalkoztak azzal a ténnyel, hogy a borg asszimilálta Picardot, volt egy epizódunk, és ennyi, nem volt semmi további hatás – és ez nemcsak a kapitánynál van így, gondoljunk bele, amikor megerőszakolták Deanna (Marina Sirtis) elméjét, vagy, hogy Riker (Jonathan Frakes) duplázódott. Ellenben itt végre láthattuk, hogy ez még mindig kísérti őt, és nagyon komoly PTSD-ben szenved.

Kiváló casting ismételten – nem mintha valaha lett volna ilyen probléma bármelyik Star Trekben, de azért ennyi szériát látva is kiváló a casting, na, az azért említésre méltó.

Eközben nagyon érdekes és összetett új szereplőket ismerhettünk meg. Szinte azonnal kedvencemmé lépett elő Raffi Musiker (Michelle Hurd), aki Picard mellett küzdött a romulánok megmentéséért. Raffit is megtörték az események, és ő is olyan mélyre csúszott, hogy onnan egymaga nem tudott kimászni, ráadásul Picard is magára hagyta, és ez tovább taszította őt a mélybe – igen Picard elvonultságában még igen rossz baráttá is vált.

Külön érdekes volt megtapasztalnom, hogy én amúgy tudok kedvelni romulánokat is – mondjuk úgy, hogy nem a kedvenceim, majdnem annyira, mint a kardassziaiak –, de Elnor (Evan Evagora) gyermeki énjének pofátlanul sikerült megszerettetnie magát. Egy dacos fiú, egy magára hagyott kiskutya és egy pengeélen táncoló harcos keveredik benne – mondtam én, hogy nagyon összetettek a szereplők!

A történet, nos, igen, a történet az, ahol vannak némi buktatók. Eredetileg ezt a sorozatot összesen egy évadnak szánták és az első hat epizódban látszik is, hogy milyen véget szántak neki, ugyanakkor talán rajongói, talán készítői nyomásra megváltoztatták ezt, és így kaptuk meg azt a véget, amit. Ezzel én sem vagyok száz százalékig elégedett, mert rendkívüli módon megtöri a történet és a karakterisztikáció ívét, ugyanakkor örülök, mert jön belőle a második évad.

A rejtély maga, nekem kissé összecsapottnak tűnik, ugyanakkor látszik, hogy nagyon végig van gondolva, és több dolgot is megmagyaráz a Romulán Birodalommal kapcsolatban, de mégsem annyira kerek egész, ezen még lett volna mit gyúrni rendesen. De mindent összevetve elégedett és boldog vagyok ezzel az évaddal, és biztos vagyok benne, hogy a második évad érkezéséig én még nagyon sokszor végig fogom nézni, pont olyan rajongással és lelkesedéssel mint az összes Star Trek sorozatot és filmet!

És a végére hagytam ezt: aki trekkie, annak bizony azonnal leesett, hogy valami nagyon nem stimmel azzal a napszemüveggel!

Szerző

Catleen
Catleen
Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.