Oldal kiválasztása

Lady Bird

Szerző: | máj 14, 2020 | Dráma, Film, Vígjáték

Bevallom, Saoirse Ronan filmjei kizárólag azért kezdtek érdekelni, mert tetszik a neve. Aztán rájöttem, hogy tényleg érdemes nézni a munkáját, ami elvezetett a Kisasszonyokhoz, majd a mai filmünkhöz, a Ladybirdhöz. Úgyhogy jöjjön egy vérbeli coming of age film, és panaszkodjunk a sanyarú tini életről.

Christine (Saoirse Ronan) tizenhét éves gimnazista, aki most abban a korban van, amikor egy lánynak csak egy dolog jár a fejében (nem, Wednesday Addams, nem a gyilkosság), a lázadás. Teljes testével és lelkével tiltakozik minden ellen, ami őt körülveszi. A családja anyagi helyzete, a katolikus gimnázium, az unalmas kisvárosi élet, az anyja (Laurie Metcalf), de még  neve ellen is. Elhatározza, hogy a neve mostantól Ladybird, és márpedig neki a legpocsékabb az élete széles e világon, de mindent meg fog tenni érte, hogy kitörhessen belőle, és végre boldog legyen. Ezt különbözőképpen próbálja megközelíteni, barátokat keres, eljár a színjátszó körbe, megismerkedik egy nagyon kedves, rendes fiúval, aztán mikor összekuszálódnak a dolgok, az egészet kidobja a kukába, és a nagykönyv szerint elkezd rendesen lázadni. Megpróbál a gazdag, folyton laza és elérhetetlen gyerekekkel barátkozni, vagyonosnak és menőnek mutatni magát, összejön egy igazi sármos rosszfiúval, hogy megtapasztaljon mindent, amit ilyenkor kell. Régi barátok elhagyása, majd újra megtalálása, hamis barátok, az első szex élménye, veszekedés a szülőkkel, gimis bál és egyetemi felvételi, minden, ami egy coming of age filmhez kell.

Hát nem tudom, srácok lehet, hogy én nőttem ki most egy időre az ilyenfajta filmekből, de valahogy nem tudott lekötni, pedig éreztem, hogy jó. Ahogy belegondolok, mit láttam, eszembe jutnak a remek színészi játékok, a szépen kidolgozott karakterek, a vicces jelenetek, az összezavarodott életfelfogás, ami egy tini fejében ilyenkor van, tényleg nem tudok róla rosszat mondani. Mégis több részletben néztem meg, de nem azért, mert nagyon unatkoztam közben, és nem is azért, mert valami félbeszakított, hanem úgy a kettő között. Volt valami más dolgom, amit megcsinálhattam volna később, de nem ragasztott oda a képernyő elé a film, és nem éreztem azt, hogy előbb befejezem, aztán jöhet minden más. Ez persze lehet attól is, hogy bemutat olyan kellemetlenül hétköznapi dolgokat, mint egy tini lázadása a nem gazdag szüleivel szemben, akik minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy a gyereküknek jó legyen, de az ő türelmük sem végtelen. Lehet, pont attól lett egy kicsit kevésbé érdekfeszítő, ami miatt pont zseniális, hogy semmi kirívó vagy hihetetlen nem történik benne. Nincs benne bántalmazás, tányért törős viták, mentális probléma (vagyis az van, de nem kap olyan drámai megvilágítást, mint általában), egyszerűen csak hétköznapi és igazi, mint amilyen a legtöbbünk középiskolai élete volt.

Vicces, hogy amikor leültem megírni a cikket, egész másra gondoltam, de ahogy folynak ki belőlem a szavak, olyasmiket gondolok végig, amiket eddig nem, és rájövök bizonyos dolgokra a filmmel kapcsolatban. Ahogy mondtam az előző bekezdésben, talán pont attól olyan zseniális, hogy kicsit lapos. Az egészet kívülről nézve Ladybird nem egy meg nem értett hősnő, akinek szurkolunk, hogy kapja meg, amit akar, hanem egy zavarodott tinédzser, aki készül átlépni a felnőttkorba, és akinek megértjük a problémáit, de tudjuk, hogy túlreagálja őket. Mert mi, nézők már tudjuk, hogy sokkal nagyobb problémák is vannak az életben, mint hogy nem főszerepet játszol egy darabban vagy hogy nem te vagy a legmenőbb arc az osztályban. Az egész egy kicsit súlytalan, de mégis érthető, hiszen tizenhét évesen ezektől csak még nevetségesebb dolgokon problémáztunk. Olyan, mintha mi is kívülről néznénk bele egy duzzogó gimnazista fejébe, mintha kicsit a mi gyerekünk lenne, szeretnénk, hogy végre boldog legyen, de nem úgy, hogy varázsütésre megkap mindent, amit akar. Azt akarjuk, hogy értékelje, amije van, hogy a szülei szeretik, hogy a legjobb barátnője kiáll mellette, hogy előtte az egész élet. Szeretnénk türelmesek lenni vele, de néha már felforr tőle az agyvizünk vagy épp csak forgatjuk a szemünket, hogy “Pff, hülye tinik…”. Ez pedig így végiggondolva nagyon erős koncepció. Persze simán lehet, hogy csak én látok bele ilyen filozofikus dolgokat, de hé, nem az a lényeg, hogyan marad meg a nézőben a történet? Mind különböző élménynek éljük meg, szóval igazam is van meg nincs is.

A színészek tényleg nagyszerűek, Ronan mellett főleg Timothé Chalamet és Laurie Metcalf. Beanie Feldstein is nagyon hiteles, bár az olyan szereplőknek, mint Julie, akit alakít, általában nem sok rivaldafény vagy személyiség jut, de abból kihozta, amit csak ki lehetett.

Igazából csak ajánlani tudom ezt a filmet, de úgy indulj neki, hogy tudod, hogy se nem nagyon nagyon vicces se nem szuper izgalmas, inkább csak nyugodt de mégis feszült, és főleg elgondolkodtató. Szülőknek talán jól jöhet, hogy kicsit jobban megértsék, mi zajlik a saját lázadó gyermekük fejében.

Szerző

Buttercup
Szerkesztő